Nagyon izgalmas kérdés azok számára akik vallásosak, vallási közösségbe járnak, hogy felvállalják-e magukat, őszintén vagy elvárásoknak megfelelve élik-e meg a hitüket.
Legtöbb keresztény közösségben kialakult egy közösségi norma ami kapcsolatban van azzal a tanításrendszerrel amelyet maga a közösség vall. Az Istent kereső ember kapcsolatba kerül a közösségi rendszerrel, a közösség szokásaival és felépítésével és integrálni próbálja őt az adott gyülekezet, illetve az új „jövevény” is próbál integrálódni. Jó eset, amikor az újonnan csatlakozott teljesen azonosulni tud a csoporttal amely befogadta, de igazán ez nagyon ritka helyzet. Alkalmazkodni kell – szokták mondani, viszont az alkalmazkodás gyakran elvárással párosul. El is várjuk, hogy ha közénk akarsz tartozni, fogadd el ezeket vagy azokat a normákat.
Egy idő múlva aztán a közösségekben a gyülekezet tagjaiban kialakul egy amolyan „kettős élet”. Egyrészt a gyülekezetben a gyülekezet elvárásai illetve elfogadott normái szerint élek, másrészt otthon a saját normáim szerint amire természetesen lehet hatással a közösség és formálhatja, alakíthatja, de nyilván nem formálja át teljesen. Van egy egyensúlyi helyzet is, amikor mindkettő jól megfér egymással, nincsenek tanításbeli, hitvallásbeli ellentétek és minden rendben levőnek látszik, ám ezt nehéz megtalálni. Általában ilyenkor jön elő az, hogy amikor az illető közösségbe megy, nem csak a „szép ruhát” veszi fel, hanem a „szép arcot” is.
De vajon a hitre milyen hatással van ez? Rossz – vághatjuk rá, de ne szaladjunk ennyire előre. A közösségi normák egy vallásos közösségben nem csak az öltözködésre vonatkoznak, hanem a hit megélésére illetve a hitvallásra is. Vajon nyitott-e a közösség, ha azt mondod, hogy neked ezzel vagy azzal a hitvallási kérdéssel problémád van? Vajon ha nem is vitatéma bizonyos alapvetések elfogadása de nyitott-e a közösség arra, hogy fogadókész legyen ilyen beérkező kérdésekre? Az ember ezt nem várja el a közösségtől leggyakrabban. Azt mondja: Így gondolják, akkor én ebben nem akarok szembe menni a közösségemmel, elfogadom, legyen így. De ez nem képmutatás, ez szimpla alkalmazkodás, elfogadás, megértés. A képmutatás ott kezdődik, amikor úgy kezdesz el vallani valamit, hogy belül azzal nem értesz egyet, vagy elméleti síkon egyetértesz, hogy így kellene lennie, de nem vagy képes belül úgy átformálódni, hogy azt gyakorlatban te magad úgy is éld meg.
Mondok egy alapvető példát: szeretet. Amikor hirdeted a szeretetet, imádkozol is fennhangon, hálát is adsz azért mert a közösségben mekkora szeretet van és „testvérnek” nevezed a körülötted levőket és a szeretetedet hangoztatod, de belül nem csak, hogy nincs szeretet, hanem egyenesen azt nézed, ki lehet a hasznodra, ki az aki hasznos a számodra valamiben és mit nyersz általa és a legtöbb amit tenni tudsz felé őszintén belülről, hogy „próbálod elviselni”, de ez nem szeretet. Nem aggódsz érte őszintén. Nem osztod meg vele az örömeidet, nem érdeklődsz az állapota felől, nem jut eszedbe, hogy örömet szerezz neki.
Gondolj bele a helyzetbe: van egy közösség és vagy te aki őszintén hiszel Istenben, személyes kapcsolatod van Istennel, ám ez a személyes kapcsolat nem engedi meg neked, hogy azonosulj olyan dologgal amivel nem értesz egyet, a személyes, bensőséges és különben igazán jó kapcsolatod Istennel nem engedi meg a számodra, hogy lelkesedj olyan dolog iránt ami iránt nem tudsz lelkesedni. Nincs bajod a közösséggel, csak azt látod, hogy mindenki hű de lelkes egy dolog iránt (vagy csak úgy mutatja?) és te nem tudod „úgy mutatni mintha” te is lelkesednél. Mit vesz észre ebből a közösség? azt, hogy a „hiteddel nyilván baj van”, mert „nem vagy a közösség része igazán”, mert „kihúzod magad a közösség vonzásából”, stb. És elkezdenek „úgy csinálni, mintha” elfogadnának, mintha szeretnének továbbra is, de belül konszenzus van abban, hogy te nem vagy igazán közéjük tartozó.
Na ezek azok a helyzetek például amikor választanod kell: képmutatás (és úgy teszel mintha…) vagy hit (és nem teszel úgy, ahogy nem őszinte és szívből jövő, hanem csupán elvárt, hanem őszintén mutatod ami a szívedben van mert a hit nem hazugságra épül hanem őszinteségre). És itt jön a választás a közösség részéről is. Képmutatást választanak (és azt mutatják, hogy elfogadnak pedig nem) vagy a hitet választják ami azt is jelenti, hogy képesek felülemelkedni azon, hogy a tagok egyen egyenként hogy reagálnak különböző emberek lévén nyilván különböző lelkesedéssel a dolgok iránt mert a legfontosabb: hogy a különbözőségünk felvállalása nem bűn, hanem épp, hogy a legigazabban mutatja meg azt, hogy milyen nagy az Isten elfogadó kegyelme, hiszen a különbözőségeink ellenére fogad el bennünket.
Én személy szerint hálás vagyok azért, mert azok akik körülvesznek az életemben úgy fogadnak el ahogy vagyok és én is olyannak fogadom el őket amilyenek, de nem volt ez mindig így és nem volt könnyű az idáig vezető út, hiszen át kellett élnem a kitaszítottságot, az elvetettség állapotát is, de bátorítalak: pont ezek az állapotok kellenek ahhoz, hogy egy olyan közösséget találj, hogy olyan elfogadást találj amely valóban őszintén úgy fogad el, amilyen vagy, anélkül, hogy megjátszanád magad vagy anélkül, hogy ezt az elfogadást ők megjátszanák a saját részükről.
Hamarosan itt olyan tartalmak következnek majd, amelyek a fenti gondolatokhoz kapcsolódnak: közösségről, hit őszinte megéléséről, a képmutatásról és az álarcok levételéről, önmagunk felvállalásáról.
