Végül pedig megjelent magának a tizenegynek is, amikor asztalnál ültek, és szemükre vetette hitetlenségüket, keményszívűségüket, hogy nem hittek azoknak, akik látták őt, miután feltámadt. Ezután így szólt hozzájuk: "Menjetek el szerte az egész világba, hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Aki hisz, és megkeresztelkedik, üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik. Azokat pedig, akik hisznek, ezek a jelek követik: az én nevemben ördögöket űznek ki, új nyelveken szólnak. (Mk.16,14-17 )

Jézus megjelent a tanítványoknak is, akik ültek a szobában és elkeseredve nem tudták mit kezdjenek az örömhírrel, pontosabban tudták: nem hitték el. Nem hitték el, pedig ott volt az örömhír. Nem hitték el, mert nem akarták elhinni, inkább azt akarták elhinni, amit gondoltak. Amit a szívükbe beengedtek. A keserűséget engedték be, a csalódottságnak adták otthonul szívüket. A széttört álmoknak adták a szívüket szállásul, otthonul, elsötétült tőle a szívük és eltompult tőle az agyuk, és képtelenek voltak a fülükön hallott szónak hinni, a szemükkel látott örömnek, amit a hírvivő asszony arcán láttak - teret engedni magukba. Aminek otthont ad a szíved, az vesz ott uralmat. Aminek otthont ad a szíved, aminek szállásul kínálod a szívedet, az fog hatni a tudatodra, a gondolataidra, az fog diktálni, az szabja meg, hogy mit hogyan fogadsz, hogy meglátod-e az örömöt a másik arcán és ennek az örömnek van-e hely benned is? Hogy meglátod-e a másikban a jót és ez a te szívedet is megmelegíti-e? Hogy meghallod-e az örömhírt és befogadod-e és a te örömöddé válik-e? Aminek a szíved az otthona, az uralkodik bennedd és rajtad is. Bennük a keserűség uralkodott, hát még az örömhírt is ámításnak tartották, az asszony arcán látott örömet is bolondságnak tartották. Mint m, amikor a híreket hallva kesergünk, amikor a "világ gondjai" és a "világ mocska" miatt depresszióba esünk... Mert észre sem vesszük, de szinte várjuk már a rossz híreket, s ha találunk, ha hallunk, akkor rámondhatjuk "Na ugye, megmondtam, ilyen a világ", s igazolva érezzük azt, hogy otthont adott a szívünk a keserűségnek, mert "lám, okunk van rá, mert a világ ilyen". Szinte ismerősként köszöntjük a rossz híreket és igazolva látjuk a saját szívünkben levő békétlenséget általuk.

Ellenben Jézus úgy gondolja, hogy ez az állapot sem ment fel az alól, hogy szolgálj, hogy tegyél, hogy engedelmeskedj, hogy vidd a jó hírt te magad is. Megjelent Jézus és megdorgálta őket a hitetlenségük miatt, majd azt mondta: gyerünk, tessék felkelni és tenni, cselekedni. Lehet, hogy azt várjuk ilyenkor, hogy Jézus kicsit "megpátyolgat" bennünket, kicsit "meggyámolítja" a lelkünket és azt mondja, "Jaj de sajnállak". S amikor készen vagyunk, amikor majd megvígasztalódunk, akkor kegyeskedünk engedelmeskedni. Várjuk sokszor, hogy jóra, jobbra forduljanak a dolgok és akkor majd örülni fogunk és lesz kedvünk tenni Jézus ügyéért. Jézus pedig ezt kicsit máshogy látja. Úgy látja, hogy ha ilyen sötét állapotban vagy, tessék nekilátni és tenni és majd amikor megtapasztalod, hogy megáldja az Isten azt amit teszel (mert azt áldja meg és nem azt ami miatt siránkozol) akkor az áldás jobb kedvre derít. Akkor majd látsz okot az örömre, látsz okot a hálaadásra. De nem az a dolgunk, hogy előbb megvárjuk, vajon ma lesz-e okom a hálaadásra, s utána cselekedjünk, hanem, hogy tegyük meg amit ránk bízott az Úr, s az érte kapott áldásért adjunk hálát. Sokak élete emiatt örömtelen: várják az áldást, hogy örüljenek és tegyenek, holott előbb engedelmeskedni kell, aztán jön az áldás, aztán jön a hála.

Gyökössy Bandi bácsi az ismert lelkigondozó, akinek könyveit felekezettől függetlenül sokan ismerik "Bandi bácsi a szeretetről", stb., egy alkalommal az én lelkigondozóm is volt, még teológiai pályafutásom elején. Szerettem volna látni áldást, szerettem volna látni Isten csodáit az életemen, stb, de nem ezt tapasztaltam az egyházban. Ellenben amikor az áldást hiányolva mély lelkiállapotba kerültem, hozzá vitt az utam, mert szerettem volna, ha "Bandi bácsi a szeretetről", megsajnálgatott volna, mondott volna nekem szép bátorító szavakat. Ehelyett hosszasan váratott a hivatalában, majd amikor előkerült, rögtön nekem szegezte a kérdést: "Akarsz-e palástot református lelkész lenni?" Hát ... hebegtem habogtam a kérdéstől, nem erre számítottam, hanem valami olyasmire, hogy "te szegény, kedves, sajnálatra méltó fiatal, mondd el mi bánt, ki bántott". Ehelyett nekem szegezte ezt a kérdést. Aztán amikor zavartan azt feleltem, hogy "Igen." akkor szinte mérgesen, haragosan, keményen egy mondatot mondott: "Akkor vedd tudomásul az Úr Istennel nem lehet ping-pongozni, nem arról szól a hit, hogy feladod a labdát Istennek és ő válaszolja meg, hogy te adogatsz és adja vissza". Leforrázva mentem el, de "helyretett". Áldást várni addig, amig nem tettem semmit? Növekedést várni addig amig nem hordoztam terheket, nem harcoltam és győzelmeket várni?! Hogy gondolhattam! Igaza volt, ha nem is esett jól. Azt csinálta velem amit az Úr Jézus a tanítványokkal. Jól ledorongolta őket aztán közölte, hogy mi a dolguk. S miután mentek és tették a dolgukat, áldást kaptak, valóban és valóban megtelhetett a szívük hálával. Így telt meg az én szívem is hálával. Így értettem meg, hogy oda küld áldást az Úr, ahol erőfeszítés van, ahol cselekvés van, ahol engedelmesség van, ahol önmegtagadás van, s nem oda ahol a sebek nyalogatása és az önsajnáltatás folyik.


P.Sz.B.