A bezártság – ami szabaddá tesz

„Azután oltárt épített Noé az Úrnak…”(1Móz.8:20)
Talán manapság érdemes kicsit elgondolkodnunk Noé történetén, mivel a Bibliában bizony, találunk embert, aki kényszerű bezártságban kellett, hogy hosszabb időt töltsön és Noé bezártsága sokban, ha nem is mindenben, de hasonló napjaink átélt időszakára.
Noé számára nem büntetés volt, hogy „bezárva” kellett lennie, hanem áldás, Isten megőrző kegyelme, ajándéka volt számára ez az állapot, amivel Isten Noé és családja életét óvta, védte, megtartotta, segített ezzel a „bezártsággal” átvészelni számukra egy válságos időszakot, egy krízist, egy ítéletes időt. De még egyszer mondom: bezárva lenni Noé és családja számára az életet jelentette, Isten könyörülő kegyelmét, megtartó szeretetét, gondoskodását, amivel óvta, vigyázta őt az Úr, mert fontos volt neki Noé, mert szerette, mert terve volt vele.
Egy hosszú, majd egy éves időszakról van szó, amikor az Özönvízről beszélünk. A víz hosszasan, hetekig emelkedett, majd a bárkában ezután még negyven napig áradt, s utána egy hosszadalmas, lassú apadás után jöhettek csak ki a bárkából, így a teljes hossz bizony sok-sok hónapot, majd egy évet jelentett.
Reménység szerint nekünk nem kell ennyi ideig karanténban lennünk, korlátozva lennünk, ám ez a várakozás nagyon sok dologra megtaníthat bennünket.
Nem mellesleg Nagyböjt időszakában ért minket ez a nehéz helyzet, hát kell, hogy együtt is tudjuk látni a kettőt, az egészségügyi intézkedéseket, melynek következtében otthon tanulunk, s igyekszünk, ha tehetjük otthonainkban maradni – és a böjtöt, amely egy Istennek szentelt időszak és cselekedet, önmegtartóztatás, Istenre figyelés, belső megtisztulás.
A böjt mindig segít abban, hogy felülvizsgáljuk az értékrendünket. Elgondolkozzunk az Istennel való kapcsolatunkról és akarjuk szorosabbra fűzni, akarjunk Istennel még közvetlenebb, még közelebbi kapcsolatba lenni, hiszen Ő a mi megtartó Istenünk, a gyógyító, kegyelmes, irgalmas Istenünk. A böjt egyben önvizsgálat is, belső megtisztulás, melynek során rendet teszünk az értékrendünkben, elhagyjuk a felesleges vagy egyenesen káros dolgokat, letesszük a problémákat, sértettséget, elengedünk, megbocsátunk egymásnak, sőt inkább igyekszünk egymás iránt, az elesettebbek iránt, a szükségben levők iránt odaszánni magunkat, hiszen ne felejtsük el, hogy erre tanít a Szentírás, amikor az Istennek tetsző böjtről beszél. Elképzelhetetlennek tartom, hogy Noénak és családjának, a gyermekeknek a szülőkkel nem volt mit megbeszélniük, s a szülőknek gyermekeik felé nem volt mit megbeszélni, elengedni, megbocsátani egymásnak. Bezárt, de mégis megmentett helyzetben voltak, hiszen nem rabság volt ez, mert a bezárt rab elítélt, ám a bezárt Noé család – egy megmentet és kegyelmet kapott család volt, ez egy megmentő bezártság volt nekik. Nem a szabadságot vette el tőlük a bezártság, hanem az új élet, a folytatás szabadságára választotta ki, ennek a lehetőségét adta nekik ez a “bezártság”. Talán ebben az Isten kegyelme általi bezárt szabadságban elgondolkodhattak, újra értékelhettek dolgokat: mik az igazán fontos dolgok az életükben. A hittanosaimnak nemrég volt egy feladatuk egyik évfolyamban, hogy különböző tárgyak közül válasszák ki melyek a nélkülözhetetlenek, a fontosak és a nélkülözhetőek. Akkor –bár említettem, hogy bármikor adódhat ilyen helyzet- nem gondoltuk volna, hogy milyen hamar. Megtanít ez az időszak a hagyományos értékek fontosságára újra. Megtanít beszélgetni egymással. Megtanít odafigyelni egymásra. Megtanít arra, hogy az elkényelmesedett világban a polcról gyorsan lekapott műkenyérnél, ami olyan természetes, mennyivel többet ér egy otthon együtt dagasztott kenyér és mennyivel finomabb az íze. Megtanít arra ez az időszak, mi a fontos, mi a kevésbé fontos és mik az igazán nélkülözhetetlen dolgok.
Vajon értjük ezt már? Vajon érezzük, hogy átértékelődött rengeteg dolog egy pillanat alatt? Mennyire fontos a család összetartása, hogy senki ne maradjon egyedül, magára hagyva? Bárcsak így maradnának ezek az értékek, ez az értékrend azután is majd.
Aztán amikor véget ér ez az időszak, Noé és családja kijöttek a bárkából. Első dolga volt Noénak, hogy oltárt építsen az Úrnak, azaz: a hálaadás. Meg vagyok győződve róla, hogy már akkor ezt tették, amikor megmozdult alattuk és emelkedni kezdett a bárka, amikor érezték a bezártság ellenére is, hogy ők megmentettek, de miután vége lett, Noé hálát adott. Az élet többé nem volt ugyanaz. Érezte ezt, tudta ezt, tudta, hogy a kegyelmes Isten mitől szabadította meg és tartotta meg őt és családját, szeretteit, ezért – kedves családfők- értékelte ezt Noé annyira, hogy hálát adott Istennek és szövetséget kötött vele az Úr és kötöttek egymással, s ennek jele lett az a bizonyos szivárvány az égen.
Vajon, készültök ti is a hálaadásra? Arra a hálaadásra, amit majd egymásért mondotok az Úrnak? Elmondhatjátok naponként is, addig is, de majd akkor, ha vége lesz ennek az időszaknak, ne felejtsetek eljönni a templomba, az Úr Házába és együtt megtenni ezt. Ne felejtsétek el, majd, amikor gyermekeitekkel, szüleitekkel együtt kiléptek a házból, mert vége lesz és mert megmaradtatok, mert egészségesen épségben túljutottunk a próbán, hálát adni és szövetséget kötni Istennel, hogy megőrzitek az Isten kegyelmének, szeretetének tudatát a szívetekben és azt az értékrendet, amit megtanított a „bárkában”, hogy milyen jó együtt beszélgetni, társasozni, együtt tanulni, együtt házi munkát végezni, együtt kenyeret dagasztani és mennyire más íze van az ételnek, amit együtt készítetek, amiért hálát adtok Istennek és ami sokkal, de sokkal táplálóbb. Ugye, nem felejtetek majd akkor hálát adni és megőrizni mindazt, amit tanultatok, s addig is úgy megélni ennek a „bezártságnak” a mindennapjait, hogy nem rabság, hanem a megmentettség, a kegyelem és Isten gondviselésének állapotában vagytok tegnap, ma is, holnap is, minden nap amig tart ez a helyzet, meg az élet, meg az örökkévalóság.
Szabó Barnabás, 2020.03.18.

Szabó Barnabás