Boldogherceg

Nagy-magas oszlopon a város fölé nyúlt Boldogherceg szobra. Vékony, finom aranylemezek fedték tetőtől-talpig, szeme ragyogó zafír volt, kardja markolatán nagy piros rubintkő izzott. Megcsodálta mindenki. Gyönyörű, mint a szélkakas, állapította meg egyik városi tanácsos, aki nagy műértőnek tartotta magát. Csak nem egészen olyan hasznos, tette hozzá, nehogy gyakorlatiatlannak tartsák, aminthogy éppen nem volt az. Mért is nem vagy olyan, mint Boldogherceg, kérdezte az édesanya kicsi fiától, mikor az a holdért sírt. Boldogherceg álmában sem sírna semmiért. Éppen olyan, mint egy angyal, mondták a gyermekek a templomból jövet. Honnan tudjátok, mordult rájuk a számtantanár, hiszen sohse láttatok angyalt?! De bizony láttunk - álmunkban, mondták a gyermekek. A számtantanár mogorván összeráncolta szemöldökét, mert nem szerette, ha a gyermekek álmodnak. -

Egyik éjjel kis fecske repült át a városon. Társai már hat hete Egyiptomba költöztek. Maga azonban
ittmaradt, mert szerelmes volt a gyönyörűséges nádkisasszonyba. Koratavasszal ismerte meg. Nagy sárga molylepkét kergetett s úgy megtetszett neki a karcsú nád, hogy beszédbe ereszkedett vele.
Szeresselek? Kezdte mindjárt az öregén a fecske. A Nádkisasszony mélyen meghajolt. A kis fecske körülröpdöste, szárnyával ezüstfodrokat hímzett a vízen. Igy udvarolt a nádkisasszonynak egész nyáron.
Nevetséges szerelem, ficsergett a többi fecske. Pénze nincsen, de annál több a rokona. Csakugyan, a folyó végesvégig tele volt náddal.
Összel aztán elröpültek.
A kis fecske árvának érezte magát, szerelmesét is unni kezdte már. Nem ért a társalgáshoz, még hozzá kacér is, lám örökösen a széllel cikázik.
Csakugyan: nádkisasszony minden fuvalomra kecsesen hajlongott. Lehet, hogy házias, folytatta magában a fecske, de én szeretek utazni, a feleségemtől is elvárhatom ugyanezt.
Akarsz-e velem jönni? kérdezte végül. De a nád csak a fejét rázta, mert egészen hozzánőtt az otthonához.
Csak játszottál velem,
kiáltott a fecske. Én délnek szállok, Isten veled - s elrepült.
Naphosszat repült, estére a városba ért. Hol is szálljak meg? Remélem készült ez a város a fogadásomra. Akkor meglátta a Boldogherceg szobrát a magas oszlopon.
Ide telepszem, kiáltott. Jó kilátás, jó levegő. S leült Boldogherceg lábához. Aranyból van a hálószobám, szólt mikor körülnézett, aztán alváshoz készülődött. Hát ahogy a fejét a szárnya alá dugná, egy nagy vízcsepp esik ám rá. No, ez furcsa dolog, gondolta. Szem felhő nincs az égen, a csillagok fényesen ragyognak, aztán lám mégis - esik. Borzasztó ez az európai időjárás! Nádszálkisasszony szerette ugyan a vizet, dehát az önző volt. S akkor még egy csepp hullott rá.
Mit ér a szobor, ha nem véd meg az esőtől? Ugy látszik, mégis csak egy böcsületes kéményt kell keresnem, s elhatárosta, hogy tovaszáll. De mielőtt szárnyra kelt volna, rákoppant a harmadik csepp. Felnéz, hát - uramfia - mit lát? A vízcseppek Boldogherceg szeméből peregtek aranyorcáján végig. Gyönyörű volt a holdfényben,
a kis fecskének megesett a szíve rajta.
Kicsoda vagy?, kérdezte.
Boldogherceg.
Akkor miért sírsz?, egészen megáztattál.
Amikor még éltem és emberi szívem volt, felelt a szobor, nem tudtam könnyekről, gondűző palotámba nem eresztették be a bánatot. Nappal játszottam, este táncoltam. Magas fal zárta el a kertünket, és nem érdekelt, ami azon kívül van: körülöttem minden gyönyörű volt. Udvarnokaim Boldoghercegnek hívtak, s ha a gyönyör boldogság, akkor boldog is voltam csakugyan. Igy telt az életem. Halálom után aztán idetettek. Innét a magasból a város minden rútságát és nyomorúságát láthatom. Bár a szívem ólomból van, csak sírni tudok.
De hiszen akkor nem is tiszta arany, - gondolta magában a fecske. Sokkal udvariasabb volt, semhogy hangosan tett volna sértő megjegyzést.
Messze, messze, folytatta mély, zengő hangon a szobor, messze innét eldugott utcában van egy nyomortanya. Nyitva az ablaka: egy asszony ül az asztalnál. Arca sovány és elgyötört. Keze durva és vörös, csupa tűszúrás, mert
varrónő. A királyné legkedvesebb kisasszonyának ruháját hímzi a közelgő udvari bálra. A sarokban betegen fekszik a varrónő kisfia. Lázas és narancsért könyörög. Az anyjának semmije sincs, csak patakvizet tud neki adni, ezért sirdogál. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem vinnéd el neki kardom rubintját?! Lábam az oszlophoz köt, nem mozdulhatok.
Engem várnak Egyiptomban, szólt a fecske. Pajtásaim a Níluson röpködnek s nagy lótuszvirágokkal csivitelnek. Hamarosan aludni térnek a nagy király sírboltjába. Festett koporsóban fekszik ott maga a király. Sárga vászon a pólyája, fűszerekkel balzsamozták. Nyakán halványzöld drágalőfüzér s kezei mint aszott falevelek. Fecském, fecském, kicsi fecském, nem maradnál itt még egy éjszakára s nem lennél a követem? Az a fiú igen szomjas, édesanyja szomorú.
Nem igen szeretem a fiúkat, felelt a fecske. Tavaly is a folyónál a molnár két vásott fia örökösen kővel dobált. El nem találtak ugyan, - mi fecskék értünk a repüléshez, én meg amúgy is híres repülő családból
származom, de amit tettek, mégis csak tiszteletlenség jele volt.
De a herceg olyan szomorúan nézett, hogy a kis fecske megsajnálta. Igen hideg van, de azért egy éjszakára még itt maradok és követed leszek.
Köszönöm kis fecske, szólt Boldogherceg.
A fecske aztán lecsípte Boldogherceg kardjáról a nagy rubintot s csőrbevéve elrepült vele aváros tetői felett. Elrepült a templom márványoszlopos tornya mellett, aztán a palotához ért s tánczenét hallott.
Egy gyönyörű kisasszony lépett vőlegényével az erkélyre. O, de csodaszépek a csillagok, szólt a vőlegény s milyen csodaszép a szerelem!
Remélem, elkészül új ruhám az udvari bálra, felelt a leány. Remek virágokat hímeztek rá, de ezek a varrónő-félék lusták. A fecske átrepült a folyón. A hajó árbócán lámpák égtek. Zsidókat látott, amint alkudoztak, s rézmérlegen mérték a pénzt. Végre odaért a kicsi házhoz, és benézett. A fiúcska lázasan hánykolódott az ágyon, anyja meg fáradságában elaludt.
Beröppent s a nagy rubintot az asszony gyűszűje mellé
tette az asztalra. Aztán puhán körülrepülte az ágyat, meglegyezve szárnyával a kisfiú homlokát. Milyen finom hűset érzek, mondta a fiú, - mostmár biztosan jobban leszek és jótékony álomba merült. A fecske meg visszarepült Boldogherceghez és beszámolt neki. Milyen furcsa, jegyezte meg, egészen melegem van, pedig hideg van.
Azért mert jót tettél, mondta Boldogherceg. Erre a kis fecske gondolkodni kezdett s nyomban elaludt. A gondolkodás mindig elálmosította.
Reggel leszállt a vízre és nagy fürdést csapott. Minő figyelemre méltó jelenség, mondta a madártan professzora, amint a hídról meglátta. S hosszú cikket írt róla a helybeli újságba. Tele volt érthetetlen szavakkal, - idézték is széltében.
Ma éjjel indulok Egyiptomba, gondolta a fecske és repesett a gondolatra.
Végiglátogatta a középületeket és hosszasan üldögélt a templomtornyon. Röptében mindenfelé verebek csiripelték egymásnak: nini, milyen előkelő idegen. S ezt a fecske igen élvezte.
Holdkeltekor visszaszállt Boldogherceghez. Mit üzensz
Egyiptomba, kiáltott, mert indulok.
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt Boldogherceg, nem maradnál itt még egy éjszakára?
Várnak Egyiptomban, felelt a fecske. Pajtásaim holnap repülnek a második vízeséshez, ahol a sás között víziló hempereg és nagy gránit-trónján ül Memnon-bálvány. Egész éjjel a csillagokat figyeli, s mikor a hajnalcsillag felkel, rikkant egyet örömében, aztán elhallgat. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük, mint nagy, zöld drágakő, s bömbölésük hangosabb a vízesésnél.
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt Boldogherceg, túl a városon szegény diákfiút látok padlásszobában. Könyvére hajol, mellette hervadt ibolyacsokor. Barna haja göndör, ajka piros eper, nagy szemében szép álmok. Tanulni szeretne, de nem tud a hidegtől, meg az éhségtől.
Itt maradok még egy éjszakára, mondta a jószívű fecske. Megint rubintot vigyek?
Sajnos, rubintom már nincsen, szólt a herceg, csak a szemeim maradtak meg. Ritka zafírkő mindegyik. Ezeréve hozták Indiából. Vájd ki az
egyiket és vidd el neki. Eladja majd az ékszerésznek, vesz ennivalót, tüzelőt, s befejezi a tanulmányait.
Drága hercegem, szólt a fecske, ezt nem tudom megtenni. Sírva fakadt.
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt a herceg, tedd, amit parancsoltam.
A kis fecske erre kivette Boldogherceg félszemét, s elrepült vele a diák padlástanyájára. Könnyű volt bejutni, lyukas volt a teteje. A fiú tenyerébe hajtotta fejét, nem hallhatta a szárnysuhogást. Később találta meg a gyönyörű követ a hervadt csokron.
Lám, kezdik észrevenni tehetségemet, ujjongott, valamelyik imádómtól származik. Mostmár nincs baj - s boldog volt. Másnap a fecske leszállt a kikötőbe. Egy nagy hajó árbócára ült s figyelte a rakodó matrózokat.
Hó-rukk, kiáltották, amint egy-egy ládát emeltek. Egyiptomba mennek, szólt a fecske, de senki se hederített rá, s mikor a hold feljött, visszaszállt Boldogherceghez.
Búcsúzni jöttem - szólt.
Fecském, fecském, kicsi fecském, maradj még egy éjszakára.
Tél van már, válaszolt a fecske.
Nemsokára megjön a hóesés. Egyiptomban meleg napsugár fürdeti a zöld pálmafákat, s lusta krokodilok pislognak a langyos iszapban. Pajtásaim rakják már a fészket a templomoszlopok között. Turbékoló rózsaszínű, meg fehér galambol figyelik őket. Drága herceg, meg kell válnom tőled, de sose felejtlek el. Tavasszal hozok neked két gyönyörű drágakövet, azok helyett, amelyeket odaadtál. A rubint pirosabb lesz a piros rózsánál, a zafír meg kék, mint a nagy tengerek.
Lenn a réten , szólt Boldogherceg, álldogáll egy gyufaárus kisleány. Tönkrement a gyufája, pocsolyába ejtette. Sír szegény, mert megveeri az apja, ha pénz nélkül megy haza. Se cipője, se harisnyája, se fejrevalója. Vedd ki a másik szememet, add neki, hogy ki ne kapjon.
Itt maradok még egy éjszakára, mondta a fecske, de szemedet hogyan venném ki? Hiszen akkor egészen megvakulnál!
Fecském, fecském, kicsi fecském, szólt a herceg, tedd amit parancsolok.
A kicsi fecske erre kivete Boldogherceg másik szemét is, aztán elröpült. A gyufaárus
kisleányhoz libbent, s a drágakövet tenyerébe csúsztatta. De gyönyörű üvegdarab!, lelkendezett a kislány, s kacagva hazaszaladt.
A fecske visszaszállt Boldogherceghez. Vak lettél, szólt, nem is hagylak el most már sohasem.
Nem úgy, kicsi fecském, szólt szegény Boldogherceg. Egyiptomba kell menned.
De bizony mindig veled maradok, mondotta a fecske, s elaludt a herceg lábainál.
Másnap reggeltől estig Buldogherceg vállán kuporgott, s elmesélte mi-mindent látott idegen országokban. Mesélt neki piros ibiszekről: hosszú rajban ácsorognak a Nílus partján, s csőrükkel el-elcsípnek egy-egy aranyhalat. Mesélt a Szfinkszről: olyan vén az, mint maga a világ, sivatagban lakik, s mindentudó. Mesélt a kereskedőkről, akik csendesen bandukolnak tevéik mellett. Mesélt Hold-hegyek királyáról, aki ébenfekete, s egy nagy kristályt imád. Mesélt nagy zöld kígyóról, aki a pálmafán alszik, s húsz inasa eteti mézes kaláccsal. A törpékről is mesélt, akik egy nagy tavon óriás faleveleken vitorláznak, s örökösen pillangókkal
hadakoznak.
Drága kicsi fecském, szólt a herceg, csodálatos dolgokat mesélsz, de mindegyiknél csodálatosabb az emberi szenvedés. A legnagyobb titokzatosság, - bizony a nyomorúság! Szálld be városomat, kicsi fecském, s mmondd el, amit látsz.
A kicsi fecske erre körülrepülte a várost.
A gazdagok palotáikban mulatoztak, a koldusok a kapukban kuporogtak. Berepült sötét sikátorokba, s látta koplaló kisgyermekek sápadt orcáját, amint érzéketlenül bámulták a fekete utcákat. A híd alatt két fiúcska feküdt összeölelkezve, hogy melengessék egymást. Jaj, de éhesek vagyunk, mondták. Nem tudjátok, hogy itt tilos feküdni? - ripakodott rájuk az őr, s a két gyermek kivánszorgott az esőbe.
Aztán visszarepült a herceghez és elmondta, amit látott. Finom aranylemezekből van a ruhám, mondta a herceg, szedd le egyenként, hogy szegényeimnek adhasd. Szerencsétlen emberek: örökké azt hiszik, hogy az arany boldogíthatja őket. Egyik aranylemezt a másik után csipkedte le a kis fecske. Utoljára Boldogherceg egészen csupasz
és szürke lett. A finom aranylapok egymás után vándoroltak a szegényekhez. A gyermekarcok pedig rózsásabbak lettek, megtanultak nevetni, vígan játszottak az utcán. Van kenyerünk, van kenyerünk - kiabálták.
Aztán megjött a hó, s utána a fagy. Az utca ragyogott, mintha ezüstből öntötték volna. Hosszú jégdérdék meredeztek a házereszeken, mindenki bundában járt, s a gyermekek prémsapkában korcsolyáztak.
A szegény kis fecske egyre jobban fázott, de nem akarta elhagyni Boldogherceget, mert igen szerette. Morzsát csipegetett a pékműhely ajtajában, mikor a mester nem látta, s szárnyait lebbegette, hogy melege legyen.
Végül azonban rájött, hogy meg kell halnia. Csak annyi ereje volt már, hogy utoljára felrepült Boldogherceg vállára.
Isten veled, kedves herceg, suttogta, megengeded, hogy kezet csókoljak?
Örülök, hogy végre elindulsz Egyiptomba, szólt a herceg. Megkéstél a kedvemért, csókold meg az ajkamat, szeretlek. Nem Egyiptom az, ahova én megyek, szólt a fecske. Halálországba megyek. Ugye a halál
az álom testvére?!
Ajkon csókolta Boldogherceget, s holtan bukott a lábához. Abban a pillanatban furcsa reccsenés hallatszott a szoborban, mint amikor elreped valami. Csakugyan: Boldogherceg ólomszíve egyszerre meghasadt. Mégis csak szörnyű hideg lehetett. - Másnap reggel arrafelé sétált tanácsosaival a polgármester. Amint az oszlophoz értek, felnézett a szoborra. Ejnye, de megvedlett ez a Boldogherceg, - mondotta.
Azám, milyen vedlett, visszhangozták a tanácsosok, mert mindig egy véleményen voltak a polgármesterrel.
A rubint leesett kardjáról, odavan a szeme, nem is aranyos már, folytatta a polgármester. Alábbvaló a koldusnál.
Alábbvaló a koldusnál, mondták a tanácsosok.
Nicsak, a lábánál meg egy döglött fecske van, folytatta a polgármester. Azonnal kiáltványt kell közzétenni, hogy ezen a helyen tilos a madaraknak megdögleni. A városi jegyző már jegyezte is az indítványt.
Boldogherceg szobrát aztán ledöntötték. Már nem szép, tehát - haszna sincs, állapította meg az egyetem művészeti tanára.

A szobrot kemencében megolvasztották, a polgármester pedig közgyűlést tartott, hogy mi történjék az érccel.
Természetesen újra szobor lesz belőle, hozta meg a határozatot a polgármester, és pedig az - enyém!
Az enyém, az enyém, mondta mindegyik tanácsos és összevesztek. Mikor utoljára hallottam róluk, még mindig veszekedtek. -
Milyen furcsa, szólt a kohófőnök, ez a hasadt ólomszív nem akar a kemencében megolvadni. El kell dobni. Kihajították a szemétdombra a halott fecske mellé. -
Szólt Isten az egyik angyalának: hozd el nekem ebből a városból a két legértékesebbet. S az angyal elhozta az ólomszívet, meg a halott madarat.
Jól választottál, szólott Isten. Ez a kicsi madár paradicsomkertem örök dalosa lesz. Boldogherceg pedig aranyvárosomban dicsőít majd vég nélkül engemet!

Wilde Oszkár meséje
angolból fordította:
Szabó József
/Győr 1945/

Értékeld a cikket: 
No votes yet