Ketten egyért

Ketten egyért
Az Ige Mérlegén, kiadja a Magyarországi Szabadegyházak Tanácsa Budapest, 1957.

Csendesen, tiszta szépséggel hajnalodott a tomboló, üvöltő viharban telt, félelmes éjszaka után. Valóságos orkán pusztított éjjel. Tőből csavarta ki a fákat és mindent összetört - szétmorzsolt, ami útjába került. Borzongatóan üvöltött a kéményeken át is. Tele voltunk szorongó aggodalommal, - különösen, mert a vihar bömbölésének és a hullámok
csapkodásának pillanatnyi csendüléseiben segélytkérő hangokat hallottunk. Ezek bizonyossá tették, hogy egy hajó élet-halálharcot vív odakünn a hullámokkal és rajta az emberek - talán asszonyok és gyermekek is - a halállal néznek szembe. Ki tudja, mennyien merülnek alá a hullámsírba kint a sötétben? Hallottuk a mentő legénység part felé rohanását is és a legszívesebben velük mentünk volna; de mit tehetnek gyönge asszonyok ilyen viharban;
Mikor megvirradt, kimentem a partra. A vihar elmúlt, a nap újra ott
ragyogott a tenger tükrén. Sugarai úgy remegtek és csillogtak a habokon, mintha drágakövek milliói ragyogtak volna. Csupa madárdal volt a mező; szinte úgy látszott, mintha a szörnyű éjjeli vihar csak gonosz álom lett volna. De a part tele volt a vihar bűnjeleivel, pusztítás és pusztulás nyomaival.
Szomorúan szemléltem a partra vetődő roncsokat. Vajon mennyien menekülhettek a halálból? Vajon hány ember szívében volt Jézus Krisztusban való élő hit ezen a szerencsétlen hajón? - Ezen elgondolkozva vettem hirtelen észre, hogy egy halász közeledik hozzám. Feléje fordultam és érdeklődtem az éjszaka eseményei felől. Elmondta a vakmerő mentési kísérletet, amivel próbálkoztak és a csekély eredményt is. Amikor fájdalmamnak kifejezést adtam a szerencsétlenekért, akiket nem menthettek meg, csendesen, de igen komoly hangsúllyal ezt mondta: "Ne vegye rossz néven, ha megengedek magamnak egy nagyon egyszerű kérdést: Saját maga meg van-e mentve?" - Ugy értem - tette hozzá -, hogy ismeri-e az Úr Jézust?
Igen nagy
szeretetet éreztem meg a kérdésben. Azt válaszoltam, hogy az ő Megváltója az én Megváltóm is. Azután elbeszélgettünk Öróla, aki mindkettőnknek annyira drága volt és amikor kezet fogtunk, megkérdeztem, hogy mióta ismeri az Urat és Hogyan lett az Övé.
"Körülbelül öt éve annak - mondotta -, hogy az Úr kimentette testemet a hullámsírból és lelkemet a kárhozattól. Sohasem felejtem el! Nagy ára volt az én megmentésemnek. Ketten haltak meg értem."
"Ketten?" - kérdeztem csodálkozva.
- Igen, ketten - felelte. Az én Megváltóm több mint ezerkilencszáz éve halt meg értem a Golgotán, tengerésztársam pedig öt éve halt meg értem, és csak ez vitt engem az Üdvözítőhöz.
Amikor látta, hogy milyen feszülten figyelek, tovább folytatta:
"Éppen olyan éjszaka volt mint ez a mostani, amikor tengerésztársaimmal és egy csomó különböző utassal az 'Ariadne' hajóval Skócia partján zátonyra futottunk. Kitűztük a segélytkérő zászlót és ágyúlövéseket adtunk le. A parton néhány férfi mentőbárkát eresztett a vízre és
megkísérelték, hogy megközelítsék a hajót. Kételkedtünk benne, hogy sikerülhet, de ők kitartottak és Isten sikerre segítette őket.
Nagy küszködéssel juttattuk le az asszonyokat és a gyermekeket a bárkába. Partra tették őket és a bárka újra jött. Másodszorra a többi utast vitte el. Ekkor már jól láttuk, hogy mindnyájan nem menekülhetünk meg, mert a legénység nem fér rá egyszerre a bárkára. Mire pedig negyedszer jöhetne, addigra a hajó elsüllyed.
Sorsot vetettünk, hogy ki mehet harmadszor és ki nem. Reám és három társamra esett a sors, hogy a süllyedő hajón kell maradnunk. Minden elsötétült bennem, remegő rémület töltötte el a lelkemet. Nem voltam gyáva és a félelemnek semmi jelét sem lehetett látni rajtam. De tudja, úgy egyszeriben Isten elé állni, ez borzasztó gondolat.
Volt egy társam, aki igen szerette az Úr Jézust. Nemegyszer beszélt velem a lelkem üdvösségéről, de én kinevettem és csak azt feleltem neki, hogy én nem akarom ilyen anyámasszonymesékkel elrontani ennek az életnek az örömeit. - ÉS
most arra sem mertem kérni őt, hogy kiáltson értem az Úrhoz, jóllehet ott állt szorosan mellettem. És különös módon most ő sem szólt egy szót sem a Megváltóról ... Csak később értettem meg, hogy miért. Valahányszor rátekintettem, valami leírhatatlan nyugalmat láttam az arcán. Keserűséggel tele gondoltam: könnyű neki mosolyogni, hamarosan ott lesz a mentőbárkában és megmenekül. Lenne csak az én helyemben! - O, hogyan is tudtam így gondolkozni Jánosról! ...
Már közeledett is a mentőbárka és odaállt a süllyedő hajó mellé. Egymás után nemtek alá mind, akikre kedvező sors esett. Jánosra is rákerült a sor. De ahelyett, hogy ment volna, hirtelen karon ragadott és előretolt.
"Menj helyettem a csónakba, Frigyes - mondta -, de aztán ember, viszontlássalak a mennyben! ... Nem kell meghalnod és elveszned, kapsz még időt. Én szívesen meghalok, bennem mindent elvégzett az Úr..."
Vonakodtam beleegyezni. De nem volt veszíteni való idő, már toltak is előre a többiek. Különösen az, aki János után volt soros. János
gondolta, hogy így lesz, és nyilván ezért nem mondta meg előre, hogy mi a szándéka. Pár perc múlva már a mentőbárkában voltam. És alig váltunk el a hajótól, már alá is süllyedt a mélybe, az én kedves, hűséges barátommal...
Tudom, hogy Jézushoz ment. De értem halt meg! Igen, meghalt értem! Ugye, az igazságot mondtam: Értem ketten haltak meg!

Elhallgatott. Könnyekkel telt meg a szeme. Meg sem kísérelte, hogy elrejtse a könnyeit. Hálakönnyek voltak, hálaadás érette, aki helyette ment a halálba. Mélyen megindult voltam magam is.

"Azután - mondta ő -, mikor a hajót süllyedni láttam, ezt mondtam a szívemben Istennek: Ha partot érhetek, akkor nem lehet, hogy János hiába halt meg érettem. Istenem, láthassuk egymást odafenn! - És Isten tudta az utat, amelyen idáig juthattam, hogy az én barátom nem halt meg hiába értem."
"És azután?" - kérdeztem egy kis idő múlva.
"Sokáig tartott - kérdeztem -, amig megtalálta az Üdvözítőt?"
"Nem sokáig, de akkor nagyon sok időnek látszott. Nem tudtam, hogy
hol és mihez kezdjek. Éjjel-nappal elöttem lebegett barátom képe, aki a teljes békesség csodálatos mosolyával ment a halálba. Nem tudtam szabadulni tőle. Biztosan megérti, hogy ebben az időben még sokkal inkább gondoltam Jánosra, mint az Úr Jézusra. Ha hívtak a társaim, hogy menjek velük a régi utakra, inni és kártyázni, meg a többire, csak azt mondtam nekik: Nem tudok menni, mert az én barátom meghalt értem, hogy időt nyerjek és a mennybe juthassak. A ti utaitokon nem juthatok oda. És én nem akarom, hogy úgy legyen, hogy János hiába halt meg értem."
A társaim látták, hogy milyen határozott vagyok és végre is abbahagyták az unszolást. Igy maradtam egyedül. Szereztem egy Bibliát, mert tudtam, hogy János mennyire olvasta és mennyire szerette. Mielőtt elkezdtem olvasni, kértem Istent, hogy legyen segítségül nekem. Nagyon tudatlan voltam és panaszoltam az Úrnak, hogy nem ismerem a mennybe vezető utat.
Nem tudom, mit is cselekedjem, hogy a barátomat viszontláthassam. Kértem Öt, hogy mutassa meg nékem.
nÉs Ö megmutatta. - Az Ujszövetséget kezdtem olvasni. De az első időkben szörnyű volt ez az olvasás. Az első fejezetekben, amelyeket végigolvastam, úgy látszott, hogy minden a kárhoztatásomról beszél. Igy szóltam magamban: Hiába minden, te nagyon messzire jutottál ettől. Túl nagy bűnös lettél! - Félretettem a könyvet, de csak addig, míg János szavai csengeni kezdtek a fülemben: "De aztán, ember, viszontlássalak a mennyben!" Erre azt gondoltam: Jánosnak hinni kellett abban, hogy még nincs késő számomra sem. Ismerte Istent és az Ö igéjét éppen úgy, mint engem.
Ujra felnyitottam hát a Bibliát. Olvastam és olvastam és nem hagytam többé abba az olvasást. Minden szabad időmet erre fordítottam, mihelyt csak pár percem akadt. Végül eljutottam Lukács evangéliumában a két lator történetéhez a Golgotán. A kettő közül az egyik csodálatosan kegyelmet talált. Gondoltam: Ez körülbelül olyan bűnös lehetett, mint én. És először hullottam térdeimre, hogy könyörögjek: "Uram, én olyan gonosz vagyok, mint ez a lator... Nem
menthetsz-e meg engem is, mint ahogyan őt megmentetted?"
Amikor az imádság után felálltam és a Bibliát újra a kezembe vettem, a szemem ezekre a szavakra esett: "Bizony mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban! Felelet volt ez nekem az imádságomra és most már hittem, hogy az Úr magáénak fogadott el. Erős meggyőződés költözött a szívembe: Jézus azért adta most nekem ezeket a szavakat, hogy bizonyossá tegyen bűneim bocsánatáról. Ujra térdre estem és egész szívemmel hálát adtam Neki.
Kezdetben igen tudatlan voltam, de mégis egyre világosabban értettem meg az üdvösség útját. Talán csodálkozik rajta, hogy Isten dolgaiban annyira tudatlan voltam. Nem voltak hívő szüleim. Korán árva is lettem és utána a tengerre kerültem. Sohasem volt Bibliám, és majdnem úgy nőttem fel, mint egy pogány. Később János szólt ugyan hozzám az igével is és az életével is, de hasztalanul. Azt képzeltem, hogy a mennybe kerül az ember, ha jó és ha néha imádkozik. Meg-megpróbáltam én is. Igen ám, de hit nélkül nem tudtam szabadulni
a bűneimtől! Amikor azonban János meghalt értem, komolyan kezdtem törődni az örök élettel, míg csak meg nem ismertem az Úr Jézus vérének bűntörlő és szabadító erejét.
Először barátom halála volt az, ami felébresztett a bűn álmából. De azután egy másiknak halála, igen, az én Üdvözítőm halála volt az, ami bűneimtől megszabadított. Most már tudom, hogy az életem az Övé. Vérén vett meg magának és egy örök életet szerzett nekem. Bizonyos vagyok azért abban, hogy odefent meglátom mindenekelött Öt, de azután Jánost is köszönthetem, úgy, amint mondta a süllyedő hajón, amikor meghalt értem."

*
Ez az igaz történet világosan és érthetően megmondja nékünk, mit kell tennünk, hogy megmentettek és üdvözültek legyünk már itt és majd odaát. Ezért a halászért ketten haltak meg: János barátja és az Úr Jézus. De értem és érted és minden emberért meghalt az Egy: Jézus Krisztus, Isten Egyszülött Fia!
Ugy, mint János barátjának mondta: "De aztán, ember, viszontlássalak a mennyben! Nem kell meghalnod és elveszned,
én szívesen meghalok!" - úgy mondja Jézus nekem és neked: Ember, gondolj rá, hogy hozzám jöhess a mennybe! Ne legyen hiábavaló a halálos áldozat, amit érted hoztam! Ne legyen számodra ítéletté, hanem megmentéssé!
Nehogy úgy legyen, hogy az én drága, hűséges Jánosom hiába halt meg értem! - mondta a halász és ment, ment mindenáron megkeresni és járni az élet útját a menny felé.

Értékeld a cikket: 
No votes yet