Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg...

Veszteg maradni vajon a tétlenséget jelenti, a veszteglést, amikor nem tehetünk semmit? Vajon várni kell az Úrra vagy van tennivalónk nekünk is? Hová tűnik az Úr, amikor nem látjuk magunk előtt Őt? Mit teszünk ilyenkor? Elégedetlenkedünk? Zsörtölődünk, mert nem látjuk a kivezető utat és nem látjuk az Istent? Akikben felmerültek valaha ezek a kérdések (s gyanítom, sokan vagyunk így) számukra most ezekra a kérdésekre keressük a választ Mózes 1. Könyve 14.részének a segítségével.

Olvasd:
1.Móz.14.
1.Móz.14.1-14.
Három érdekes és tanító momentumot választottam ki ebből az Igeszakaszból, melyről különben rengeteg prédikációt lehetne tartani hiszen a Biblia talán legmozgalmasabb versgyűjteménye, a leglátványosabb, legizgalmasabb jelenetek közé tartozó igeszakasz. Filmekben feldolgozták sokszor, mint Isten leglátványosabb csodáját, a víz kettéválasztását, ahogy utat készít a népe számára a
tengeren keresztül, ám van ennél nagyobb csodája is Istennek, ahogy utat készít az ember szívétől Önmagához.
A kiválasztott momentumok mindegyik e az ember és Isten kapcsolatáról szól.
Első, az elégedetlenkedéseink,
Második, amikor Isten nincs előttünk,
Harmadik, hogyan harcol értünk Isten.

Gyakran érezzük, hogy nem úgy alakul az életünk, ahogy elterveztük volna, gyakran zsörtölődünk Isten felé, vagy még a legjámborabb keresztény is egyfajta belenyugvással veszi tudomásul, hogy hát nem olyan jó, mint amilyen lehetne az életem, de én elfogadom, mert keresztény vagyok. Teljesen mindegy, hogy nagy hangon, kis hangon vagy akár némán elégedetlenkedünk az életünk kapcsán nehézségekben. Sokan mondják: de én nem szoktam káromkodni. Jézus azt mondja, teljesen mindegy, hogy mit mond ki a szád az is megfertőztetheti a lelked, de igazán ott van a baj, amikor valami már magban a szívedben megfogan. Elégedetlenkedni sokféle képpen lehet. Lehet „szent” módon is. Lehet „mártírkodva” is: igen, uram, én
belenyugszom a te akaratodba, igen, elfogadom, hogy te így látod jónak. Önmagában semmi különbség nincs e között az álszent belenyugvás között és a hangos káromkodás között, sőt, talán ez utóbbi még őszintébb is, nem annyira képmutató.
Elégedetlenkedéseink... Mindenfajta elégedetlenkedésnek Isten felé az ember részéről, legyen az a legcifrább káromkodás vagy a leglesütöttebb szemű, legmélyebbet sóhajtó beletörődés és elfogadás, ugyanaz a gyökere: az, hogy „azért én jobbat is el tudnék képzelni, lehetne jobb is”. Ez a háttér, de vajon csakugyan ez van a háttérben vagy csak mi érezzük így?
Minden elégedetlenséget megelőz egy megelégített állapot, egy betöltött állapot. Ez az amit az ember legtöbbször fel sem fog.
Amikor a szökőár házakat borít fel és falvakat pusztít, látjuk az elégedetlen, elkeseredett arcokat. De ebben az elégedetlenségben belegondol-e az ember abba, hogy ezt egy olyan állapot előzte meg, amikor Isten csodálatos módon visszatartotta a tengert és a szeleket évekig, évtizedekig?
nAmikor éhező csecsemőjét tartja az anya a kamerába, megindul a tévénéző szíve, teljesen természetes. De vajon Istennek adott-e hálát a gyermekért az az anya mielőtt éhezett volna? Vajon Isten vezetése volt-e a számára, annak a gyermeknek a megszületése?
Amikor Izrael népe elégedetlenkedik, mert üldözi őket Egyiptom serege és már odáig mennek, hogy visszakívánkoznak a rabszolgaságba inkább, vajon a szabadulásért csakugyan hálát adtak-e Istennek, a szabadságot úgy fogadták-e ahogy kellett? Vajon elhangzott-e valaha a szájukból, hogy „Ó, Mózes, mi annyira szégyelljük, kioktattunk téged, hogy nem bíztunk benned és Istenben, annyira fáj nekünk, hogy megbántottunk téged, Mózes és az Urat, és most olyan jólesik, hogy Isten kihozott és ez a drága Úr még vezet is bennünket!”
Minden elégedetlenség előtt egy megelégített állapot van, s az elégedetlenségünk oka legtöbbször az, hogy ebben a megelégített állapotban megfeledkezünk Istenről, s ilyenkor, amikor „nemszeretem” időszak van, Isten eszünkbe juttatja magát.
Mert kellenek ezek a „nemszeretem” időszakok, hogy Isten fellebbentse a fátylat arról, ami számunkra természetes volt, hogy mindaz az Ő munkája volt, az Ő ajándéka, hogy megtartott – ha mi azt magunktól nem ismertük volna fel. És ha nem látod meg, nem ismered fel és nem adsz hálát azért, hogy az Isten féken tartja a vizet és a szeleket, akkor megteheti az Isten, hogy fellebbentse a fátylat a szemed elől és meglásd, hogy mi van akkor, amikor mindezt ő nem teszi. Fellebbenti a fátylat arról, hogy éreznénk magunkat, ha Ő akár egy pillanatra levenné rólunk a szemét. (persze nem veszi le). Fellebbenti a fátylat arról, hogy mi a rosszért hibáztatjuk Őt, hogy a rossz mért nem jó, amikor mindaz ami jó az életünkben Isten maga.

A következő kérdés, ami a történet kapcsán eszembe jutott:
hogy Isten mögéjük állt.
De sokszor nem látom magam előtt én sem Istent. Előttem feladatok vannak, nehézségek, terhek, mint valami hatalmas tenger. Isten pedig, ahelyett, hogy éppen hidat ácsolna nekem a tengeren és a
tengernyi nehézség és feladat felett – erre eltűnik? Erre nincs előttem? Hát micsoda dolog ez? Hogy lehet ez? Ez volna akkor az a híres „isteni vezetés”, meg „isteni gondviselés”?
Igen, vannak olyan pillanatok, amikor Isten „mögénk kerül”, amikor csak terheket látunk, amikor nem látjuk Őt.
Két eset lehetséges, amikor valaki ne látja Istent. Az egyik eset, amikor Istennek hátat fordít. A másik eset, amikor Istennek van valami dolga a hátunk mögött. Gyakran mondják az emberek, „Elhiszem, hogy van Isten, ha látom” - nos, erre a legkézenfekvőbb válasz az: „Akkor fordulj meg és meglátod.”
Jónás hátat fordított Istennek, nem látta attól kezdve maga előtt Őt. Az élete sodródott, a szó szoros értelmében viharba került. Nagyon jól tudta miért van ez a vihar, de nem akart Isten felé fordulni. Az életünk viharaiért sokszor az felelős, hogy hátat fordítunk Istennek. Feltehetően nem „tépne a balsors” sem olyan régen, ha odafordulnánk a balsorssal való birkózás helyett Istenhez: Uram, nincs esetleg valami ennél
jobb terved az életemmel? S az Istennek lesz válasza: Igen, mert az istennek mindig van jobb terve annál, mint hogy te erőlködve, görcsölve harcolj a balsorsod ellen.
De nem az engedetlen utakról szeretnék beszélni. Hiszen ezekre az utakra nem tud velünk jönni Isten természetes, hogy bármerre indulunk el a helyes kiindulási ponttól, a kiindulási pontot magunk mögött hagyjuk, s vele együtt Isten is. Nem fogjuk magunk előtt látni sem Őt, sem a vezetését, sem az áldásait, s ilyenkor megmaradnak a sóvárgó, múltba merengő emlékezések: „Bezzeg, amikor régen tele volt a templom, stb.”
Most egy másik esetről beszélek, amikor Isten tudatosan kerül mögénk. Túrmezei Erzsébet fordította le azt a verset, ismeretlen szerzőtől, aki leír egy álmot. Álmában a tengerparton ment és amikor visszatekintett az útjára mindig két pár lábnyomot látott. Ám az igazán nehéz útszakaszokon csak egyet. Azt kérdezte istentől: Hogy lehet ez? Hol voltál te akkor, Uram? A válasz az volt: Ne gondold, hogy elhagytalak olyankor, amikor
nem láttad a lábnyomomat... olyankor a vállaimra vettelek és én hordoztalak téged.
Igen, van, amikor Isten eltávozik előlünk. Ám mindig az indokolja ezt a lépését, (ha csak nem mi hagytuk el Őt tudatosan), hogy valami oka van, súlyos oka, hogy nem látjuk maguk előtt.
Az életünknek vannak ilyen szakaszai. Amikor annyira jó lenne valami isteni iránymutatás, de nincs. Hűséggel vagyunk Isten felé ám mégsem látjuk a jelet magunk előtt. Olyankor Isten nem azt várja, hogy tovább menjünk vezetés nélkül, hanem azt, hogy maradjunk veszteg. Mögöttünk van Ő. Mögöttünk harcol. Elrejt bennünket.
Isten Izrael mögé került. Megtorpanásra késztette az ellenséget, egyben elrejtette a szemük elől a vesztükre törő támadást. Elrejtette őket is a támadó szeme elől. Közéjük állt: a támadás és a nép közé. Így tartóztatta fel az egyiptomiakat, s közben a csodát készítette előttük.
Amikor Istent nem látod, szabad arra gondolnod: Hálát adok neked Istenem, hogy harcolsz értem. Hálát adok Neked, mert elrejtesz engem az én
ellenségeim elől. Hálát adok Neked, mert nem kell látnom és nem kell tudnom ki elől és mi elől rejtesz el, ki és mi és hogyan törne ellenem, ha Te nem lennél, nem rejtenél el, nem lennél ott most mögöttem és nem vívnád értem a harcot úgy, hogy nem is tudok róla. És én addig veszteg várlak. Én addig türelmesen várlak. Várom, hogy újra folytassuk az utat együtt.
Amikor az Istent nem látod, nem hagyott el, nem vesztette el a felelősségérzetét irántad, sőt, olyan dolgokért is felelősséget érez feléd, amiről te nem is tudsz. Vannak ilyen esetek is. Akkor Ő éppen harcol. Érted.

Mert ahogy Mózes mondja: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg.
De nehéz a veszteg maradás. De nehéz azt mondani, nem megyek, nem lépek, nem szólok vissza, nem sietek előre, maradok. De nehéz a tétlenség. De nehéz ez a bizonytalan helyzet. Veszteg maradni és nem elégedetlenkedni. Mert az Úr nem szunnyad, hanem harcol.
Az a kérdés, mivel segíthetem mégis Őt, mi az amivel mégis előre mozdíthatom ezt a harcot,
amit értem harcol éppen az Úr? Mert nincs nehezebb, mint amikor az ember úgy érzi tétlenségre van kárhoztatva. De Isten nem azt mondja Mózesen keresztül, hogy maradj veszteg és ne tégy semmit, hanem csak azt, hogy maradj veszteg. De tenned ilyenkor is lehet. Hogy mit?
Egy indián bölcsességével a segítségünkre lehet:
A bennünk és körülöttünk, értünk dúló harcok mindig két erő küzdelmei. „Olyan ez, mintha két farkas között folyna a harc. (így mondja az indián)

Az egyik farkas képviseli a félelmet, a haragot, az irigységet, a bánatot, a sajnálkozást, a mohóságot és a kapzsiságot, az arroganciát, a gőgöt és az önteltséget, a fennhéjázást, az önsajnálatot, a bűntudatot és a bűnösséget, a neheztelést, a megbántódást, a kisebbrendűségi és a felsőbbrendűségi érzést egyaránt, a hazugságokat, a hamisságokat, a türelmetlenséget, a büszkeséget és az egót.

A másik farkas pedig a vidámságot, a jókedvet, a békességet, a szeretetet, a reményt, az önzetlenséget, és az együttérzést, a derűt és a nyugalmat,
a higgadtságot, a szerénységet, a kedvességet, a jóakaratot és a jóindulatot, a barátságot, a bátorságot, a beleérző képességet, a nagylelkűséget, az igazságosságot, a könyörületet és a részvétet, a bizalmat, a becsületet, a hűséget és a hitet képviseli.
Ugyanez a harc folyik bennetek is és minden élő emberben.

A nagy kérdést fel is tette az indiánnak a fia: És melyik farkas fog győzni?
Az öreg egyszerűen ezt felelte: Az, amelyiket tápláljuk.”

A kényszerült állapotban, a kényszer-veszteglésekben nem is gondolnád mennyi múlik ezen. Azon, hogy mit táplálsz. A félelmet táplálod-e magadban, a kilátástalanságot, vagy a reménységet, a bizalmat az Isten felé, a hitet? Nem is mérjük fel sokszor mennyi múlik azon, hogy a veszteglő állapotban áldjuk-e, magasztaljuk-e az értünk folyamatosan harcoló, bennünket sok-sok harc és nehézség elől elrejtő Istent vagy odaadjuk lelkünket a kétségbeesésnek és értelmetlenné tesszük az Úr értünk való áldozatát. Mindazt a munkát amit az Isten idáig értünk
áldozott. Minden nehézségben és minden belső viaskodásban, harcban amikor te tengert látsz magadban bajból, problémából, minden ilyen helyzetben azt mondja az Isten – maradj veszteg, mert ha nem is látsz, de harcolok érted. És minden ilyen helyzetben az a dolgunk, hogy Őt erősítsük és ne a kétségbeesésnek adjuk oda magunknak. Őt erősítsük a bizalmunkkal, a kitartásunkkal, az engedelmességünkkel, a hűségünkkel, a szeretetünkkel, hogy „ha nem is látom ezt az Istent, de én ehhez az Istenhez hű vagyok, ebben az Istenben akkor is bízni akarok, mert ez az Isten engem szeret és hű hozzám és bízik bennem, hogy nem fogok kétségbeesni és azért nem látom, mert harcol értem.” S ha így teszel, akkor majd ne lepődj meg, ha elmúlva az éj sötétje, amikor eljön a reggel, azon a tenger gondon, fájdalmon és problémán keresztül, -meglátod, hogy- csendben, utat készített neked.
Ámen

Értékeld a cikket: 
5
Average: 5 (1 vote)