Út a felnőtté válás felé – kiskorúságból, nagykorúságba.

 A minap, egy beszélgetés kapcsán a szó arra terelődött, hogy az ember élete folyamán, a megszületéstől a halálig hogyan változik, hogy változik az értékrendje, hogyan változnak a motivációi. Ennek kapcsán hozta elém Isten azt a párhuzamot, amit szeretnék megosztani veletek, ami talán egy érdekességet jelenthet a számotokra és talán új megvilágításba is tudja kicsit helyezni az Ószövetség egyik jeles eseményét.

Az Egyiptomi kivonulással kezdődik. Hosszas rabság előzi ezt meg, rabság, amely egyben egyfajta vajúdás is. A választott nép sóhajtozása, könyörgése Isten felé a szabadságért. Hosszú időn keresztül bezárva egy birodalomba, mintegy burokban élt a választott nép, majd megnyílt a szabadság kapuja.
Szabadság. Milyen egyértelmű ez a szó. Milyen sokan vágynak szabadságra. De mit jelent a szabadság valójában? Harc nélküliséget? Próba nélküliséget? Sok keresztény így éli ezt meg. Vágyik a szabadságra, s vágyik arra, hogy a bilincsek leoldódjanak róla, s et az állapotot úgy képzeli el, mint egy korlátlan békességet, mint egy határtalan nyugalmat, mint egy olyan állapotot, ahol minden megadatik néki. Ám a szabadság nem ilyen. A szabadság nem a harc nélküliség ideje, hanem a harcoké, nehézségeké, úton járásé az eddigi megállapodott helyzetből amelyben nem kellett úton járni, nem voltak az úton járással együtt kihívások, leküzdendő feladatok sem, ám a szabadság eljöttével, a szabadulással ez a helyzet gyökeresen megváltozik: elkezdődik az úton járás. Az úton járásról Isten Igéje nem egyszer tanít, Jézus tanításai talán a legismertebbek: sokan a széles úton járnak, kevesebben a keskeny úton. Sokféle út van, de a keskeny út, amelyen kevesen járnak a menny felé vezet, nem könnyű járni rajta, stb. - ismerjük ezeket a tanításokat. A szabadság tehát nem a harc nélküliség időszaka, hanem az úton járásé, az új nehézségek, kihívások és szükségek leküzdéséé, csak immár egy cél felé tart az ember, ha nem is gond nélkül, ha nem is könnyű úton járva. A szabadságban járás után következik aztán egy újabb szakasz, a rátalálás az Istentől kapott feladatra, annak felismerése, Isten vezetésében és Isten ereje által felvértezve ennek az új kihívásnak, feladatnak megfelelés.

Előttem van a választott nép kivonulásának története. Azt látjuk, hogy a hosszas vajúdás után eljött a szabadság. A bárány vére által Isten megvédte a halál angyalától őket, s kiléphettek a „burok” kapuin, Isten „lerepesztette róluk” az Egyiptomi Birodalom „burkát”, mintegy „megszülettek”. Tovább folytatva a hasonlatot, eljön az az idő a vándorlás során, amikor találkoznak azzal amit fentebb is írtam: a szabadság nem harc nélküliség, nem nehézség nélküliség időszaka, nem az az időszak amikor minden megadatik „csak úgy”. Jönnek a kívánságok: Nincs mit enni, éhes vagyok, szomjas vagyok – sírnak mint a gyermek, „hisztiznek” Isten előtt, Mózes előtt, hát miféle szabadság ez, milyen jó volt nekünk „odabent a burokban”, amikor ugyan nem voltunk ilyen szabadok mint most, de a létezés feltételeit jelentő szükségleteink automatikusan megvoltak, adtak enni, inni, most meg?! Most meg kiáltani kell érte – és kiáltanak is mint a gyermek. Látszólag valóban olyanok, mint az újszülött kisgyerek, ordít ha nincs meg ami kell neki, aminek a szükségét érzi, ordít amíg meg nem kapja. Ordít, ha nincs mit enni, ha nincs mit inni, „zúgolódik”, hogy finomabban fogalmazzunk, de valójában ahogy a torkán kifér, nem nézi, hogy minek örülhet, nem nézi, hogy miért lehetne hálás, miért nincs enni, miért nincs inni – ez érdekli.
Aztán eljön az idő, amikor a szülő úgy érzi, most már rendet kell tanítani a gyermekkel. Jönnek a szülő „törvényei”. S milyen a gyermek? Csinál magának saját „törvényeket”, saját Istent. Még nem látja, kit kell követnie. Még nem érzi át, hogy miért kell a szülőnek engedelmeskednie, még nem érzi át, hogy szabadságért, a nehézségekért, amelyek aztán hogyan hogy nem a szülő odafigyelése által megoldódnak körülötte valamiképp mindig, engedelmességgel tartozik. Az engedelmesség tanulása aztán hosszú időt vesz igénybe. Jönnek a hűtlenkedések időszakai, amikor a szülő szinte nem érti, miért megy más után? Miért akar „kijátszani” a gyermek, hiszen minden gyermek keresi a pillanatot amikor a szülő nem néz oda, keresi a pillanatot amikor megkaphat valami olyat amit eddig tiltottak tőle, amikor valaki másra hallgathat, amikor valami „új területet fedezhet fel”.
S lassan elérkezünk a „felnőtté váláshoz”. Előttük egy új világ. A gyermek felnő és új területre kerül az élete. Végetér a tanulás időszaka, jön a gyakorlati alkalmazásé, persze a szülő figyelmének kísérete mellett. Az élet, az élet harcai. A hely, ahol szeretett volna lenni, a hely, amelyre vágyott a lehetőség, hogy egzisztenciát alakítson ki, a lehetőség, hogy „birtokba vehessen” dolgokat, területeket, s megvesse a lábát ezen az új területen. Jönnek az élet harcai. Kire hallgatok? Követem-e ebben a helyzetben is a szülő sokszor kérlelhetetlen szigorúságát? Követem-e az Általa tanított elveket? Követem-e és gyakorlatban alkalmazom-e azokat az értékeket amelyekre tanított? Becsület, tisztaság, következetesség, rend, fegyelmezettség, stb.

Csodálatos példája ennek az időszaknak Józsué személyisége, Józsué és a benne megjelenő példa, minta az emberek számára. A harc lendülete, a megtorpanások, a vereség, a tanulságok levonása, a bűnbánat tartás, az erő újbóli összeszedése és az újabb harc, az újabb és még újabb harc, küzdelem. Míg az ember elér „élete végére”, hogy folytassam a példát. Ahogy Józsué harcának is vége szakadt egyszer. Betöltötte a küldetését. Elvégezte, amit Isten rá bízott. Elvégezte a feladatát, elfoglalta a helyet, amit Isten kijelölt a számára. Majd következik az ami az ember életében szintén megjelenik, amikor betölti feladatát, amikor elvégzi küldetését. Mindent, amit szerzett, mindent amit kapott, mindenét ami van – szétosztja a „gyermekei” között, akik vele jártak, esetenként tőle tanultak harcolni, akiknek eddig példát mutatott, akiket eddig vezetett, most szétosztja mindenét, hogy a vezetettekből vezetők válhassanak. Ki-ki önálló, saját felelősséggel, önálló, saját „birtokkal”, önálló, saját egzisztenciával,

Kedves Olvasóm, Te hol tartasz az életed útján, a vándorlásodban? Mi az ami mozgat, mi az ami meghatározza a mindennapjaidat. A „mit egek, mit igyak?” Vagy esetleg már „eljutottál” a lázadásig? Ott van-e a rend az életedben, harcolsz-e küzdesz-e ezzel a renddel, ezzel a „Törvény”-nyel? Látod-e már a célt, a területet mit Isten Neked szánt, hogy neked adja, hogy birtokba vehesd? Milyen furcsa, hogy nem kapod meg harc nélkül ugye? Milyen furcsa, hogy minden lépésért meg kell harcolnod, meg kell küzdened. Átjutottál-e már azokon a keserű tapasztalatokon, hogy elárulnak, hogy cserben hagynak, hogy megvezet valaki aki iránt szánalomra indultál, átéltél-e már olyan helyzetet, hogy legyőzhetetlen túlerővel kellett viaskodni, hogy hatalmas falak előtt állsz amelyeket nem tudsz megostromolni, csak az Úr segítségével és Általa vehetsz rajta erőt? De még ott tartasz-e, hogy „kell, akarom”, ezt is és azt is, hogy megszerezzem, hogy megvessem a lábamat rajta – vagy netán elértél már odáig, hogy körülnézel, s a figyelmed, a tekinteted és a szíved azok felé fordul akik együtt harcoltak veled, azok felé, akikről érzed, gondoskodnod kell és nekik akarsz adni. Most már nem az motivál, hogy „elérjem, megszerezzem, megtartsam”, hanem az, hogy adjak és adjak.. ? Érezted már ezt? Alapvetően ez az érzésed az emberek felé, a környezeted felé, a testvéreid felé, a lelki gyermekeid felé?
Akkor gratulálok: felnőttél.

Tags: 
Értékeld a cikket: 
1
Average: 1 (1 vote)