"Válságos" álmok - Te hogy álmodod az életed? (1.Móz.40)

Olvassuk: 1.Mózes 40. fejezetét, a főpohárnok és a fősütőmester álmát. Megtalálod itt.
Ha erre a két álomra gondolok, rögtön feltűnik a hasonlóság, rögtön láthatjuk mégis mennyire eltérő lett a két álom megfejtésében elmondott eredmény.
Ám itt nem csupán két ember álmát láthatjuk, hanem ennél sokkal többet: két ember életét és két ember életének fordulatát, mely valamiképp megjelenik ebben az álomban. Kettejük jellemének, természetének a különbségeit tárja elénk az álom. Az álom, amely sok mindent elmond rólunk is. Amely beszél a mi jellemünkről, a mi szívünk állapotáról is.

Mindkettejüknek van valami, mindkettejükre valami rábízatik. Egy feladat, egy szolgálat, egy küldetés, ami a rendelkezésre áll, a mivel lehet valamit kezdeni, ami adatott, amit szereztek, amijük van.
A ma embere ott jön igazán zavarba, ha értelmezni,
egyáltalán érteni akarja ezt az Igét, vagy akár magát Istent, hogy eleve ebbe a helyzetbe nem tudja magát beleképzelni. S tudjátok miért? Mert a ma emberének annyi mindene van... miközben még sincs semmije. Mint ezeknek az embereknek... börtönben vannak és csak álmodni tudnak.

a főpohárnok abból amije van másnak adott, a felette állónak adott, szolgált, a fő sütőmester pedig önmagát dicsőítette.

De mindkettőjük számára ez az olyan valóságosnak tűnő helyzet csak egy álom volt, a lényeg: mindketten foglyok voltak, s egy felsőbb Akarattól függött az életük. Akár ezt álmodod, akár azt, mindezen semmit sem változtat. Az álmok ugyanis, a vágyakozások nem változtatnak meg semmit, lehetsz az Életről szóló álomban, a valóságosnak tűnő életedben akármilyen hatalmas, akkor is eljön a felébredés, amikor elé kell állnod a felsőbb Hatalomnak és az Ő szava fog dönteni.
A fáraó nem kérdezte az álmukat. A fáraó a szívük alapján döntött. Az álmuk csupán elmondta, mi volt a szívükben.

Tudjátok, amikor
az életünket éljük mi is egy ilyen állapotban vagyunk. Valóságosnak tűnik minden, örömeink vannak és bánataink, de egyszer eljön a felébredés és elé állunk A felsőbb Akaratnak, aki a szívünk alapján fog dönteni. S honnan tudod, hogy hogy fog dönteni? Nézd meg azt, ahogy ezt az életet éled.
Mi van a szívedben? Szolgálni vágysz, vagy hatalmasnak lenni? Mihez kezdesz a rendelkezésedre álló dolgokkal? Adni akarsz belőle vagy dicsekedve magasra emelni, hadd lássák csak a kezed munkáját? Csendben akarsz-e a háttérben enyhíteni a szomjazó szomján vagy hogy lássák és elismerjenek azért ami te vagy, amit elértél, amit tettél, amit összeszedtél, amit csináltál, a kezed munkájáért?

Ebben a mostani korszakban az emberiség, de hazánk is egy nagy feleszmélésben találja magát. Mit ér, ha annyi mindened van, de egyik pillanatról a másikra elveszik mindened, elértéktelenedik amibe kapaszkodtál, amiben bíztál? Álmodtunk egy világot, és ez a világ elemeire esik szét. Úgy gondoltuk, hogy attól leszünk boldogok, ha
értékeket halmozunk fel, ha gyűjtünk, s közlik velünk a tényt, hogy mindaz amit összeszedtünk, amiért küzdöttünk, nem ér semmit. Úgy gondoltuk, hogy nincs szükségünk gondolni a felettünk álló hatalomra, s olyan szépen elvoltunk a mi kis egyénenkénti álmainkban, aztán egyszer csak midnen megmérettetik és híjával találtatik mégis. Úgy hiszed igazságtalan ez a válság? Úgy hiszed igazságtalan ez a nyomorúság? Úgy hiszed rossz ez a bizonytalanság? Hidd el, nem rossz, csak egy kis idő előtti megmérettetés csupán, egy kis ítélet előtti figyelmeztetés, egy kis előzetes felébredés, amikor rádöbbensz, minden ami eddig olyan valóságosnak tűnt, álom volt csupán, mert a valóság más: a valóság, hogy be vagy zárva és egy felsőbb akarattól függsz.
De ez még nem a felébredés, ez még csak a „próbaérettségi”, amikor rájöhetsz a hibákra, amikor korrigálhatsz még, amikor megnézheted, mit ér amiben eddig bíztál, mielőtt visszaaludnál újra és álmodnád tovább az életedet.

De nem csak a világ számára tanulságos a helyzet,
nekünk, keresztényeknek is. Most a válságban kicsit mi is gondolkodhatunk: Ébredésről beszélünk... arról, hogy a szomjazóknak az Élő vízből inni adunk, mintegy forrásai leszünk, mint a főpohárnok álmában ő maga azzá lett a fáraója számára. Alázatosan, háttérben állva, hogy ha kell, készen álljunk, s ami nagyon fontos: amit adunk friss legyen, élő legyen, vagy máshol már bevált, más által már megrágott, más asztalra már letett „üzeneteket” importálunk sokadszori fogyasztásra? Nagyon sokat tanít nekem ez a főpohárnok... amikor arról volt szó, adjon inni, ő maga facsarta a pohárba a friss gyümölcsöket. Annyi mindent kérdez tőlem: vannak-e saját gyümölcseim vagy úgy gondolom másét kell importálnom ami már bevált? Képes vagyok-e frisset adni vagy hívok egy Dél-Amerikai sikeres facsaróművészt – mi lett volna a főpohárnokkal, ha így tesz.
De el kell gondolkodnunk arról is, hogy sok dologban hasonlítunk a fősütőmesterre. Szeretjük magasba emelni amit csináltunk. Szeretünk úgy áldozatot adni, hogy a lényeg mi
vagyunk, hogy mi adjuk, hogy mit és mekkorát adunk ... közben pedig ügyet sem vetünk a madarakra, akik nem kérnek engedélyt megdézsmálni amit odaszánunk, s észre sem vesszük, elcsipegetik mire valóban szükség lenne rá, mire egy éhezőhöz odaérünk, a nagy tettekből csak üres tál marad.
Igen, megmér minket is ez a helyzet, keresztényeket. Versengeni szeretnénk, eredményeket magasba emelni, büszkén sétálva csodáltatni a hízott gyülekezeteket, a nagyszerű munkát vagy inkább nem mutogatjuk, hanem tesszük, csendesen, nem más, hanem a saját gyümölcseinket odaadva ha kell, csak, hogy amit adunk friss legyen, s akkor legyen ott amikor szükség van rá.
Megmér az Ige és megmér a helyzet. Vajon most, ma, amikor minden bizonytalan, amikor szomjaznak és éheznek valami táplálóra az emberek: mi mit tudunk adni?

Igen. Elgondolkodtam a kétféle álmon, és megdöbbentett. Van-e közöttünk, keresztények között, aki most elő tud állni és élő vígasztalást, enyhet adó friss üzenetet tud adni, amitől erőre kap a szomjazó
vagy az eddigi fényes sikerek, az eddigi nagyszabású eredmények, konferenciák és látványos „jelek és csodák” valójában nem többek, mint egy üres tányér csupán?

Kedves Testvérek. Magyarország különleges ország. A magyar ember szíve legmélyén mindig ott hordozta a tudatot, hogy egy felsőbb Hatalomtól függ. Évezredek óta bennünk van az Istenhez való ragaszkodás, az Isten iránti elkötelezettség, nekünk ez a vérünkben van, a génjeinkben van. Így volt akkor is amikor az ősök istenét követtük, így volt akkor is amikor kereszténnyé lett a magyarság: mindig kész volt akár meghalni is a hitéért, a felsőbb Akaratért. Mindig benne volt a legegyszerűbb emberben is. Nem kell tehát félnünk, s nem kell bennünket messziről jött embereknek megtanítani odaszánni magunkat, megtanítani hinni, mi magunkban hordozzuk ezt a hajlamot, hogy számoljunk a felsőbb akarattal. De mielőtt visszaaludnánk, most megvizsgálhatjuk magunkat, hogy mennyit ér az életünk. Mind az amire büszkék voltunk, amit büszkén hordtunk a fejünk felett,
mutatva, hogy kik vagyunk és mit értünk el – vajon megment-e egy éhezőt is ezekben a mostani napunkban? Vajon teremi-e az életünk folyamatosan a gyümölcsöket, s vajon mit kezdünk ezekkel? Képesek vagyunk-e ha kell mindet odaadni, saját kezünkkel semmivé tenni, hogy friss ajándékot adhassunk a szomjazónak, aki várja azt?

Használd hát ki az időt, testvérem, ezeket a mostani napokat, s engedd, hogy Isten megmérje az életedet. Megmérje az értékeidet, vajon a fejed felett hordtad, vagy belül vannak a szívedben egy mindent odaadni képes szolgáló szívben? Most még nem késő, hogy változtassunk a szívünkön, most még nem késő, hogy változtassunk az értékrendünkön. Most amikor úgyis minden „érték” semmivé lesz, Isten egy drága lehetőséget kínál fel a számunkra: a szívünkből hozzuk elő a jót. Gyümölcsöt teremve, önmagunkat adva, mert egyszer mi is felébredünk az „álomból”, s meghalljuk a hívó szót, amikor a Legfelsőbb Hatalom (Isten) magához hív bennünket, s a szívünk alapján dönt majd felőlünk.

Értékeld a cikket: 
5
Average: 5 (1 vote)