Nommensen, Ludwig

Nommensen Lajos (Nordstrand 1834. február 16. - Szigumpar 1918. május 23.)

Apja zsilipôr volt. Mint gyermek fejébe vette, hogy pap lesz. Édesanyja hiába igyekezett kiverni a fejébôl. Tanítója úgy látszok az egyház történetéért lelkesedô ember volt. Itt hallott elôszôr azokról a bátor emberekrôl, akik életüket is kockára teszik, hogy Krisztus Urunk evangéliumát elvigyék a sötétségben élô népekhez.

A fiatal Nommensen Lajos családjának nehéz élete volt. Ismerték az éhezést. A szomszédos majorba járt és örült, ha elverhette éhségét a szolgalegények ebédjének maradékával. Volt libapásztor, juhász, tetôfedôinas és ostoros gyermek. 14 éves korában meghalt édesapja. Rászakadt a családfenntartás súlyos felelôssége. Napszámosként dolgozott. Legtöbbet azonban gazdáknál szolgált, akik között voltak jóindulatúak, de volt olyan is, hogy állandóan sebes füllel járt, mert a fülénél fogva emelgette a gazda, ha haragját akarta rajta kitölteni.
13 éves korában megvdult lovak elgázolták. Lábai összezúzódtak. Sokáig feküdt a gyógyulás reménysége nélkül. 1847 karácsonyán biblia olvasgatás közben eljutott János evangéliuma 14:14-ig. Itt az Ur Jézus azt mondja: Ha valamit kértek az Atyától az én nevemben, én megcselekszem azt. Azt kérdezte az édesanyjától az ígére mutatva: igaz-e ez? Történnek ma is csodák? Édesanyja megdöbbenve nézett fiára... Igen, Isten ígéje ez!... mondotta. A fiúnak ez elég volt.

Összekulcsolta kezét és így imádkozott : Uram, gyógyíts meg! ...Egyszercsak megtoldotta imádságát ezzel a mondattal: Uram, ha talpra állítasz, misszionárius leszek. Ugy látszik ez volt az a hang, amelyre az Ur várt. Eljött az idô, amikor talpraállt.

És most megszólat szívében a nagy kérdés: Uram, miképp teljesíthetem fogadásomat? A könyv elmaradhatatlan volt ma kezébôl. Tanult és olvasott. Meg volt gyôzôdve, eljön az idô amikor Isten meg- nyitja elôtte az utat és elindulhat a drága üzenettel a pogányokhoz. Amikor legidôsebb testvére már
annyira felnôtt, hogy szolgálatba léphetett, nagy lépésre szánta el magát. 20 éves korában egy bibliával, s énekeskönyvvel a kezében elindult, hogy a közeli kikötôben egy hajóra beszegôdjék és eljusson vele, valamelyik pogány földre. Kudarcot vallot. Nem vették fel. Vissza kellett térnie.

Folytatta nehéz életét, újra beállt cselédnek. Végül segédtanító lett. Ehhez elég volt, hogy írni és olvasni tudjon. Az esperes elôtt egy vizsgát kellett tennie. Meg is felelt minden tekintetben, csak jó tanítója úgy látszik botfülű volt, nem tanította meg énekelni. Ezt a hiányt aztán a lelkész fia pótolta vele. Elég megalázó volt ez a helyzete is. De itt is belenyúlt az Ur az életébe. Amikor egy iskolavizsgáló megtudta, mi a szándéka, felhívta figyelmét a barmeni missziói iskolára. Még másfél évet kellett várnia, mire felvették. Itt gyulladt fel szívében a forró vágy, a lélekmentô szeretet. 1861-ben avatták misszionáriussá.

Szumatra szigetét jelölték ki számára szolgálati helyül. Elôtte hazament
szülôfalujába. Három éven át csodálatos magvetést végzett. Egész ébredés indult meg falujában. Szumatra Indonézia egy nagyobb szigete. 422 000 négyzetkilóméter a területe. Lakói szép termetž, barna színű batak nép. 1834 júniusában szállt partra az elsô két misszionárius: Munson és Lyan. Alig telt el két hét, mindkettôt felfalták a kannibálok, így mindkettô vértanúhalált halt. Az emlékoszlop felirata: A mártírok vére az Ur Jézus magvetése. Ez a magvetés szökkent csodálatos aratásba Nommensen Lajos munkája nyomán.

1861-ben szállt hajóra. 142 napig tartott az út. Padang kikötôjében szállt partra. Itt két fiút kiváltott a rabszolgasorból. Ezeket maga mellé vette. A nyelvet tanulta tôlük. Mint gondos hadvezér kereste a helyet, hol indítson támadást. A sziget déli részén mžködô misszióhoz csatlakozott és itt dolgozott másfél éven át. Közben egyre világosabban látta, hogy a sziget belsejében a Szilidung völgyében lesz a hely, ahol megvetheti lábát.

Megkezdôdôtt a harc. Kitárult elôtte a
pogányok nyomorúsága. Egyik falu valósággal elsáncolta magát a másiktól. Szakadatlan harc folyt közöttük. Istenük Debata. Mielôtt születik az ember - hitük szerint - a lélek nála van. Ettôl a lélektôl valósággal féltek. Hiszen amikor elhagyja a testet, vége az életnek. Hiszen, íme itt van a halál nagy problémája! De szaporítani is lehet! Fôleg a lélekben lakó adottságok megszerzése miatt, élô ember húsát eszik, vérét isszák. A halott embert pedig felfalják. Félnek a halottak lelkeitôl, akik - úgy vélték - a fák között tanyáznak. Legjobb védelem ellenük a varázsbot, amelyben emberi agyvelô hamuja van. Félelmetes hatalom közöttük a varázslóé, aki barátságban van a halottak lelkeivel, ki tuja en gesztelni ôket , sok mindent megtud tôlük, mérget kever, bájitalt készít, embereket ronthat meg, stb. Éles fájdalomként nyilalt Nommensen Lajos szívébe, milyen hatalom is a Sátán hatalma. De egyúttal eszébe jutott az is, amit I.Ján. 3-ban olvasott: "Azért jelent meg az Istennek fia, hogy az ördög munkáit lerontsa."

A harc azzal kezdôdött, hogy nem valami szívesen fogadták a betolakodó idegent. Elôszôr csak kérdésekkel adták tudtára, hogy szívesebben látnák elmenni, azután fenyegették: levágjuk a lábadat és a folyóba dobunk. Nem tudott házhelye t szerezni magának, melyen felépítse kis viskóját, végül egy kis csellel sikerült. Ekkor még a rotangkötelekkel megerôsített házban volt. De az ellenség nem aludt. A köteleket, amellyel a házat összeerôsítették elvagdalták. Ez akkor tűnt ki, amikor megmozdult a föld. Szokás szerint ilyenkor elhagyták a házat a benszülöttek. Nommensen is kiment. Alig, hogy kilép: a ház összeomlik. Bármikor megtörténhetett volna a legkisebb szellô mozdulására is. Az Ur ôrizte. Máskor egy ember állít be hozzá, híres varázsló és azt kérd ezi, milyen varázsszerrel védi életét. Aztán megrendülve elmondta, hogy egy alkalommal észrevétlenül mérget dobott az ételébe, amit az egyik fiú fôzött. Elrejtôzve várta a hatást de nem történt semmi. Nommensen szívét nagy öröm töltötte el . Hiszen Jézus
megmondotta: Ha valami halálosat isznak, nem árt nekik. Késôbb ez a varázsló megtért és a Nikodémusz nevet kapta.

1864-ben, szeptember 23-án a sötétség végsô csatára készült ellene. Szi Atasz barita ôsi szellem tiszteletére nagy ünnepet szenteltek. Óriási tömeg özönlik Szi Tahuru piacára. Jó emberei tanácsai ellenére Nommensen is elmegy. Hatá rozottan látta, nem lehet megfutamodnia a bizonyságtevésnek ez elôl a nagy alkalma elôl. Nommensen jelenléte megdöbbentette a vérszomjas batakokat. Sikerült rávenni a jelenlévô törzsfônököket, hogy tétessék le a néppel a fegyvert. Csodálatos, a fegyvert letették. Nommensen lefegyverezte a vérszomjas tömeget. Aztán jött az izgalmas jelenet. Egy ember vad zenére irtózatos táncba kezdett. Vége az lett, hogy révületbe esett. Ilyenkor szólalt meg a nagy szellem. Most az volt a panasza, hogy hűtlenek lettek ôseik hagyományához és nem ragaszkodtak teljes engedelmességgel azokhoz. Figyelmeztette ôket, hogy az áldozatok emberáldozat nélkül nem érnek semmit. Mindenki
értette, hogy a közöttük lévô fehér emberre gondol. Csodálatos, a tömegben senki sem mozdult. Nommensen pedig felállt és bizonyságot tett. Keményen beszélt a szellem ellen. Határozottan Jézus Krisztusról, aki Isten fia és szeretetérôl tesz bizonyságot: Isten nem akarja a bűnös ember halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. A tömeg némán hallgatta. Nommensennek egy hajaszála sem görbült meg. "A Szi Lidung völgye nyitva van" - írta haza.

Orvosa és bírója volt a nyomorult népnek. Mennyi türelemre, mennyi szeretetre volt szükség. Egy alkalommal öten-hatan azzal állítottak be hozzá, hogy végsôkig próbára teszik türelmét. Ostoba kérdésekkel ostromolták. Követelték, hogy szórakoztassa ôket. Teleköpködték a szobája padlóját, a bétel piros levelével. Ezenfelül még éjszaka is ottmaradtak. Reggel arra ébredtek, hogy gondosan be vannak takargatva, hogy a hžs éjjelen át meg ne fázzanak. Ez a türelmes szeretet annyira megrendítette ôket, hogy lesütött szemmel, szégyenkezve távoztak. Három esztendô múlt el,
amikor megjelent az elsô gyümölcs, 1865. aug.27.-én rácsordult a keresztvíz az elsô batak fejekre, négy házaspár és 5 gyermek lett az Ur elsô tanítványa a batakok között. Ezzel megnyílt a csodálatos aratás.

Egy év el teltével számuk 52-re emelkedett. Az Ur is segített megfélemlítô ítéleteivel tovább törni a jeget. A megkeresztelteket ugyanis üldözni kezdték. Valósággal kiközösítették annyira, hogy az éhhalál fenyegette ôket. ezek számára aztán külön egy telepet létesített: Békesség falvát. A tűz tovább harapódzott. Mire elérkezett a misszió elindulásának 20. évfordulója a batak keresztyének száma 7500 volt, és 2000 készült a keresztség felvételére. 27 iskolába 1077 gyermek járt. V olt tanítóképzôje a missziónak. Megkezdte a lelkészképzést. Lefordította számukra az Újtestamentumot. Az Ótestamentumot munkatársa Johansen fordította batak nyelvre. Az egyik központban 1000 lelket befogadó templom épült. Szigorú rendet tartott. Nagy segítségükre voltak a gyülekezeti presbiterek. Minden szerdán
összegyűjtötte ôket. Be kellett számolniuk a reájuk bízott családokról: járnak-e templomba, megtartják-e a házi áhitatokat, a házastársak egyetértésben élnek-e, kik készülnek úrvacsora vételre stb. Csodálatos eredményt ért el a betolakodó mohamedanizmus ellen.

Mire a misszió 50 éves jubileumát ünnepelték már 7000 lelket hódítottak el a félholdtól Krisztus számára. A misszió másik nagy harca a Toba tó környéke. Ez volt a fellegvára a batak pogányságnak. Azonban az a gyôzelem, ami a Szi Lindung völgyében történt megtörte a jeget. Nemcsak az történt, hogy törzsfônökök jöttek csodájára a nagy változásnak, hanem az a csoda is megtörtént, hogy hívták és kérték küldjön hozzájuk is misszionáriust. Ö maga is otthagyta a 4000 lelket számláló missziói központot Pea Radját és áttette székhelyét Szigumparba. Itt tartotta magát még a pogányság fellegvára és a félelmetes Szinga Mangaradja a batak pogányság királyi és papi feje. Természetesen nem nézte tétlenül a keresztyénség hódításait. Fegyverrel próbálta
felvenni a harcot. Az egyik missziói állomást felgyújtatta és toporzékoló dühvel kereste a misszionáriust, hogy fölfalja. Garázdálkodása tűrhetetlenné vált. A holland gyarmati katonaság elérkezettnek látta az idôt, hogy ártalmatlanná tegye. Az egyik harcban golyótól találva elesett, három felesége és gyermekei 1910-ben megkeresztelkedtek.

Hogy milyen volt Nommensen híre arra egy jellemzô esetet hadd mondjunk el: Egy Brenner nevű tudós és társa érkezett a To-ba-tó környékére. Ök ugyan németek voltak, de a gyarmatosító hollandok útegyengetôjét látták bennük. Elfogták ôk et. Helyzetük nem volt valami kecsegtetô. Egyszer az a mentô ötletük támadt, hogy Nommensenre hivatkozzanak. Erre a gyanakvó batakok arckifejezése megenyhült. Azonban, hogy meggyôzôdjenek arról, hogy igazat mondanak-e, elkezdték vizsgáztatni Nommensen könyve alapján. Nommensen szép batak nyelven és betűkkel írott könyve ószövetségi történeteket tartalmazott. Jellemzô, hogy a nem keresztyén batakok is ismerték és olvasták. Azután
megkérdezték az egyik missziói állomás vezetôjét is - Pilgram misszionáriust - és amikor ez barátainak vallotta ôket, megnyugodva engedték ôket szabadon.

1911-ben a misszió 50 éves jubileumára hatalmas tömeg, 12.000 ember sereglett fel. A megkereszteltek száma már meghaladta a 100.000-et. 27 lelkész, 637 evangélista és tanító, 27.000 iskolás gyermek, 1345 presbiter jelzi Nommensen sz olgálatának csodálatos aratását. A barmeni misszió megtette a szumátrai misszió vezetôjének. A holland királynô magas kitüntetést küld neki. A bonni egyetem tiszteletbeli doktorává avatja. Ö pedig fáradhatatlanul munkálkodik, úton van, irányít, misszionáriust helyettesít, stb. "Csodálatos és érthetetlen - írja róla egyik misszionárius - ez az ember, aki a munkának a terhét hordozza, soha senkinek nem mondta, hogy ha akár tanácsot, akár segítséget kért tôle: nincs idôm. Mindenre volt ideje. Hajtotta a lelket mentô szeretet.
Halála évében 1918-ban a keresztyének száma eléri a 180.000-et. A misszió 510 iskolájába 32.
700 gyermek jár, 34 batak lelkész, 788 tanító, 2200 presbiter munkálkodik az Ur szôlôjében. Csodálatos számok. Nem emberi munka. Isten Szent Lelkének munkája. Ö mit is tud elvégezni egyetlen odaszentelt életű emberen. Mennyi ezer és ezer szív nyílik meg az Ur elôtt és találja meg az életet, a világosságot, a békességet.

1918 tavaszán érkezett el elmenetelének ideje. Szigumparban munkálkodott ez idôben fiával, Jonathánnal együtt. Egyik útja alkalmával - pünkösd ünnepén - szívgörcs fogta el. Fia és orvosuk elébe jöttek. Miközben a motorcsónak a tó hullámait szelte, örömmel töltötte el a békesség égi jele a szivárvány a tó fölött. Még saját lábán ment haza, de már érezte, hogy eljött az ô ideje. Aznap így imádkozott: "Én Istenem, Krisztus vérére kérlek, adj üdvösséges véget." Még tett-vett íróasztalán. Kiválasztotta unokáinak a megtanulandó éneket. Az orvosságot is bevette, aztán e szavakkal feküdt le: "Atyám, a te kezedbe ajánlom lelkemet." Mire a felkelô nap sugarait szétszórta a szumatrai tó
tükrén, Isten hôse már megérkezett a templom nélküli városba. 1918. május 23-a volt.

Tags: 
Értékeld a cikket: 
No votes yet