Gondolatok Kálvin emlékévei kapcsán

Kálvin emlékévei kapcsán (2009-2014) a szokottnál is több szó esik a reformáció örökségéről. Természetesen óvnunk kell, miközben Kálvin elévülhetetlen érdemeiről beszélünk, nehogy kialakuljon egy „tökéletes Kálvin” vagy „hibátlan Kálvin” képe egyfajta posztumusz személyi kultusz.
Kálvin emlékévei kapcsán Kálvin személyét lehetőségünk van reálisan szemlélni, személyén keresztül, -lévén korának egy emblematikus alakját vizsgáljuk,- egyben górcső alá vonhatjuk korát illetve megemlékezhetünk, visszatekinthetünk és ahol indokolt – példát vehetünk, – s amitől indokolt elhatárolódhatunk.

Elhatárolódásról beszélni Kálvin illetve, Kálvin emlékévei kapcsán talán szokatlan, talán furcsa, talán már-már "szentségtörés". Mégis azzal a szabadsággal beszélek róla, mivel "szentségtörésről" csak akkor beszélhetnénk, ha Kálvint mint szent és
szeplőtelen személyt igyekeznénk emlékévei kapcsán előtérbe hozni, ám bizonyára nem esünk bele az általa Isten Igéje szerint oly előszeretettel ostorozott bálványimádás bűnébe.

Kálvin emlékévei: visszatekintés.
Ilyenkor kicsit minden református „kálvinistább”, s ez teljesen természetes. Ilyenkor visszalapozzuk több évszázados krónikánkat és levetett föveggel állunk meg egykor volt nagyságok nagy dolgai előtt – tisztelegve. Ám a krónikákat visszalapozva fontos, hogy azt ne elfogultan, magunkban Kálvint és kortársait szentté avatva tegyük, hanem reálisan. Egy ember előtt tisztelegni nem úgy kell, hogy csak a szépet mondjuk el róla. Ezt nem tisztelgésnek hívják hanem hízelgésnek és jellemtelenségnek. Ha valaki igazi nagyság, akkor személye megengedhetővé teszi, hogy reálisan szemléljük, s nem kell félnie, hogy cselekedeteit mérlegre téve a másik serpenyő sem lesz teljesen üres. Tisztelgésünk azonban nem csak Kálvin személyének szól, hanem szól a Reformációnak, Kálvin kapcsán a többi nagy
reformátornak is, hiszen képtelenség egyetlen emberről, mint reformátorról gondolkodni ha ismerjük az egyháztörténelmet, s tudjuk, hogy kapcsolódnak egymásba munkáik, tanításaik, hogy épülnek egymásra, s épül fel megannyi reformátor közös tevékenysége által Isten kegyelméből az amit ma, mi, reformátusnak nevezünk.

Minden visszatekintés feladata, hogy visszatekintve egyszerre merítsen erőt a régiek dolgaiból, s e merített erő által kapjon új erőt a folytatásra. Egyszerre merítsen erőt, s vonjon le tanulságokat. A visszatekintésnek azonban egy nem annyira népszerű szerepe is van: a tanulságok levonása mellett elrendezetlen múltbeli dolgok elrendezése. Az elrendezetlen dolgok ugyanis megkeményítenek. Saját lelkipásztori szolgálatomban tapasztalom -sajnos szinte nap mint nap-, hogy számos szív keménységét nem egy előremutató ígéret, reménység lágyítja meg, teszi formálhatóvá és nyitottá Isten számára, hanem gyakran e megkeményedések mögött a múlt elrendezetlen dolgai várnak megoldásra, s a „szálak
elvarrásával” szabadulhat fel a szív valódi megújulásra. Aztán, mikor ennek megoldása valamilyen akadályba ütközik (talán a büszkeség akadályába), akkor elrendezetlenül ott marad, s később már csak az egyre erősebb önigazultság érzése tudja magát az elrendezetlenül hagyott dolgot feledtetni.

Olyan gyakran hallható a kifejezés, -szinte szállóigévé vált-: „vastagnyakú kálvinisták”, kemény, nyakas reformátusok.
Vajon mi lehet e „kemény nyak” keménységének oka? A fő meg nem hajtása? Vajon mi lehet a híressé, hírhedtté vált protestáns keménységünk hátterében? Manapság gyakran hallom Kálvin évek kapcsán a kifejezést: tanfegyelem.
Már önmagában a szó, a kifejezés is egyfajta makacs ragaszkodást, fanatikus követendőséget mutat egy tan iránt. De vajon a tanfegyelem kifejezés makacs vagy józan ragaszkodásra inspirálja-e a tan követőit?

A reformáció nem csak abban volt történelmi jelentőségű amit hirdetett, hanem épp emiatt a bátor kiállás miatt is kerülhettek a reformátori tanok követői egy
sorsfordító, történelmi jelentőségű helyzetbe. Üldözöttből, exkommunikáltból lehetőség volt nem üldözővé válni. Megtapasztalva az Isten kegyelmét, szabadító erejét és szeretetét.
Azt a szeretetet, amely által világosságot gyújthatott a reformátorok szívében (hiszen mint minden: ez sem emberi érdem pusztán hanem kegyelem) kapta meg a szív a hálaadás lehetőségét.
Felismerni a bűnt, s megtapasztalni az Isten elengedő kegyelmét, egy ember életében arra kell, hogy indítsa az embert, hogy önmaga is elengedő szívűvé s ne bosszúálló, elégtételt vevő, kemény szívűvé váljon.
A reformátorok csodálatos hitbeli felismerései és megtapasztalásai egyenesen kellett vezessenek abba az irányba, hogy szakítva a történelmi súlyos terhekkel, emlékekkel Isten kegyelméért hálaadásból ne ismételjék meg a katakombák üldözött hitvallóinak, majd államvallássá emelkedett tanhirdetőknek azt a keménységét, amellyel annak idején épp üldözöttből váltak üldözővé, s lettek a pogányság kérlelhetetlen irtói azok, akiknek felmenői még
minden életben eltöltött nap után tudtak hálát adni Isten megőrző kegyelméért. Ami akkor nem sikerült, Isten csodálatos munkája nyomán ismét megadatott. Visszakaptuk Istentől azt a sorsfordító lehetőséget, hogy lehessünk egykori üldözőink felé nagyvonalúak, lehessünk menedék a hasonló üldöztetést szenvedőknek, s ne legyünk olyanokká mint akik üldöztek: pusztán egy tanításbeli különbség miatt kérlelhetetlenekké, kegyetlenekké, keményszívűekké.
A Reformációban Isten minden üldözöttnek, reformátornak és reformátori tanítás követőnek megadta ezt a lehetőséget.
Ám visszalapozva Kálvin év kapcsán Kálvin korának egyháztörténelmét, meg kell vizsgálnunk, hogy mindez valósággá válhatott-e, éltek-e ezzel a drága, Istentől kapott lehetőséggel Kálvinék korában a reformátorok, vagy nem?
Indok persze mindenre nem lehet a „tiszta tan védelme”, hogy „enélkül mi magunk sem tudtunk volna megmaradni”. Nem. Megbocsátó szeretet gyakorlásáért az embernek nem kell feladni az elveit, meggyőződését, tanításait, Istenről
alkotott véleményét, Isten dolgaival kapcsolatos felismerését. Épp ellenkezőleg. Ennek gyakorlati megnyilvánulása épp az, hogy a felebarátom iránt úgy viseltetem, ahogy velem az Atya. Ha a bűneimet elengedi, elengedést gyakorlok.
A Máté 18-ban emlegetett szolga, -akinek ura elengedte az adósságát – hasonló lehetőséget kapott. Elengedni, megszánni, ahogy őt megszánta az úr és elengedni, ahogy neki elengedtetett.
A Reformáció felismerése, hogy az ember tisztán látni egyedül Isten kegyelme által láthat, hogy mindnyájan vétkesek vagyunk és egyedül a kegyelem által adatik a lehetőség ez alól felszabadulni, s egyedül Krisztus által szabadulhatunk fel bűneink adóssága alól – mint gyakorlati bizonyságtételi lehetőség kínálta magát, amikor megjelentek a reformátorok tanításaitól részben eltérő de szellemében szintén reformátori jellegű tanítások.
S Isten mintha „feltette volna a kérdést” Luthernek, Zwinglinek, Kálvinnak, s a többi kortárs szellemi vezetőnek: az életetek az Én kegyelmemen múlott, a hit
világosságát Tőlem kaptátok, a bűneiteket Én engedtem el, Krisztus által, hogy minderre a világosságra eljuthassatok – vajon ti is így cselekedtek-e mások felé?
Tanfegyelem, a kifejezés, mely nevében családokat szakítottak szét, embereket kínoztak meg és állítottak rögtönítélő bíróságok elé, s nyújtották az elkergetett katolikusok után máglyaélmény-hiányban szenvedő lakosságnak újabb és újabb látványosságot, hogy azért annyira mégse hiányozzék a „pápista” -módi. Noha a szándék -kétség nem fér hozzá, remélhetőleg- valóban nem ez volt, a végeredmény sajnos így sikerült.

Hisz miről is van szó tulajdonképpen. A Reformáció kezdeti időszakában korántsem beszélhetünk még egységes tanmegújítási rendszerről, stratégiáról, látásról. A látás amit nem csak Kálvin, Zwingli, Luther, hanem mások is kaptak az igeibb életről szólt. Azonban gyakorlatilag ahány reformátor volt, annyian próbálták ezt meg a saját személyes látásuk szerint kivitelezni. Míg egyik reformátor szerint ez nem érintette a
gyermekkeresztséget, más személyes látása szerint ennek átalakítása és igeivé formálása is szükséges volt.
Ugyanez érvényes az úrvacsora sákramentumára is, a papi személyek házasságkötéseire, stb.
A Reformáció kezdeti szakasznak harcostársairól van szó,mint pl. Zwingliről és Felix Mantzról, személyiségében két különböző emberről, de olyanokról, akik mindketten átélték azt, mit jelent a hitükért támadásokat,üldöztetéseket szenvedni.
Ám különböző emberek lévén nem is egy kaptafára gondolkodtak természetesen.
Mantz a bemerítkezést tartotta igeinek, ezt a gyakorlatot hirdette, míg Zwingli ezzel szembe helyezkedett s a két harcostársból ennek következtében ellenfél lett. Amikor azonban Zwingli és követői szembesültek azzal, hogy Mantzék sorra hozzák létre és eredményesen a gyülekezeteiket, elhatározták, hogy „vérbe fojtják” megállítják őket.
Harcostársakból hogy lettek ellenségek? Nyilván szerepe van a tanításbeli különbségnek, de ebben az esetben ennél nagyobb szerepe van a hiúságnak és a
féltékenységnek, a „területféltésnek”. Zwingli és csatlósai egész egyszerűen nem viselték el, hogy valaki eredményesebb munkát végez náluk, valaki az „ő területükön” más tanítást hirdet, vagy máshogy hirdeti az Evangéliumot mint ők. Vajon lehet-e igei látásról beszélni egyáltalán? S melyikük esetében?
A gyümölcseiről ismeritek meg őket, tanítja az Ige. Zwingli elüldözte Mantz követőit ám ennek ellenére látványosan eredményesebb volt továbbra is Mantz szolgálata, így a „probléma” „rendezése” érdekében bevezették a halálbüntetést. Most gondolkodhatunk kicsit azon, vajon ez a „megoldás” igei volt-e vagy sem?
Szó ami szó, az ifjú harcostárssal való nézeteltérésének rendezését úgy tartotta „igeinek”, hogy Felix Mantzot pedig vízbe fojtatta. Persze ezzel nem álltak le a kivégzések. Előkerültek a tüzes fogók, előkerült a máglya, s nem kímélték a tanaikat másként hirdető reformátorok, egykori harcostársak hitveseit sem. Ebben az időszakban Zwingliék és a Habsburg uralkodó Ferdinánd szinte presztizs-kérdést
csinálva, versenyt irtották az anabaptistákat, megvalósítva azt az elvet, hogy a közös ellenség gyűlölete hasonló cselekedetekre inspirál. Persze nem más inspirál ilyen helyzetekben, mint maga a gyűlölet és a gyűlölet „atyja”.
Kálvin évek kapcsán azonban essen szó magáról Kálvinról is!
Nem elvitatva a nagy reformátor érdemeit (mely Isten kegyelme által lehetséges csupán), az ő személyével kapcsolatban is látnunk kell, hogy Isten munkája és az emberi természet olykor egymással ellentétes gyümölcsöket hoz. Tény, hogy egy ember szavainak megítélése nem lehet az élet bizonyságtételének megismerése nélkül. Ahogy Isten Igéje oly következetesen hirdeti az élet bizonyságtételének szükségességét, s végighaladva korokon, korszakokon szüntelenül levonja a következtetést: cselekedeteiben előfordult, hogy nem azt tette, ami kedves Isten szemében, avagy éppen: azt cselekedte, amit helyesnek lát az Úr – ezzel megfogalmazza egy-egy személy kapcsán a hitelesség alapvető mértékét, az Isten akaratával való azonosulást
vagy attól történő eltérést. Ezért hát nagy reformátoraink esetében is Isten Igéje szerint a cselekedetek bizonyságtételét is figyelembe kell vennünk a szavak hitelességének aláhúzásával.
Épp úgy a wittenbergi tételek nyilvánosságra hozatalát, mint a szívek elrejtett egyéb indulatait, melyek azonban szintén a cselekedetek által napvilágra jönnek.
Kálvin és Szervét konfliktusát igyekeznek sokan átlapozni és olyan szavakkal felmenteni Kálvint, mely szerint „ő nem akarta Szervét halálát”.
Vizsgáljuk meg, mit látunk Kálvin Farelnek, barátjának írt mondatában (Farel hívta Genfbe Kálvint anno): „Ha Servetus Genevába jön, én el nem engedem élve, ha hatalmamnak valamennyi súlya is van.” (1546) (nyilatkozta Kálvin ezt még a Szervét bíróság előtti meghallgatása előtt. Tehát szívében már kész volt az ítélet riválisa ellen).
Kálvinnak esze ágában sem volt a kíméletesség, a józan mérlegelés vagy bármiféle korrekt disputa Szervét Mihállyal.
Szervét kivégzésére hét évvel később került sor. Tehát nem
egy hirtelen történő megingásról van szó, nem egy elbizonytalanodás miatti tévedésről, hanem éveken át tartó gyűlöletről, gyilkos indulatról és annak minden lehetséges eszközzel történő elősegítéséről.
A Szervét-ügy a mai napig hol hallgatott, hol Kálvin irányában mosogatni próbált probléma. Szervét Szentháromságtagadása arról szólt, hogy Jézusról úgy vélekedett mint az „Örök Isten fiáról” de nem az „Isten örökkévaló Fiáról”. Eltért a nézete az eredendő bűnnel kapcsolatban is, hiszen tagadta annak reformátori tanítását, hite szerint Isten a cselekedeteket is beszámítja tehát szemben állt nézete a hit által, egyedül kegyelemből való megigazulással.
Igen, mindezek súlyos vádak. Kérdés csupán az, vajon a súlyos vádak elintézésének éveken keresztüli gyilkos indulat-e a megoldása?
Kálvin Szervéttel való magánlevelezését is kiszolgáltatta a bíróságnak, jóllehet tudta, hogy azok terhelőek lesznek Szervétre nézve. Bár a máglyán történő kivégzést Kálvin helytelenítette, helyette ő a pallost tartotta
megfelelőnek.
Ne higgyük azonban, hogy Kálvin kirívó eset kegyetlenségében kora reformátorai között, hiszen barátja Melanchton Fülöp így gratulál neki: „Krisztus egyháza neked örök hálával tartozik. A ti hatóságaitok ennek az istenkáromlónak a kivégzése körül minden szempontból jogosan jártak el." Bucer, Zwingli, Farel, Kálvin, Melanchton, (hogy Luthert meg se említsük, aki szintén nem indulatmentességéről volt híres) és még sorolhatnánk. Ahogy az áldozatokat is, kit nevesítve de a névtelenek százait, ezreit is. Tagadhatatlan, hogy a protestánssá lett városok tömlöcei ugyanúgy tele voltak, a hóhérok pedig ugyanúgy dolgoztak, serénykedtek, mint korábban, csak immár az egykori „harcostársak”, iskolatársak, azok hitvesei, gyermekei voltak az ellenfelek. S minden esetben kivétel nélkül látható: a teológiai nézetbeli különbség mellett ott egy másik, egészen emberi vetület: a féltékenység, az irigység, hiszen nem egy esetben riválisokról volt szó, akik „megállításának” a jól ismert módszere volt a kínpad, a
vesztőhely. Hogy értsük a kor gondolkodását egy idézetet hívjunk segítségül a felsőbbség jogairól, feladatairól: „Igazságos bíráskodással törvénykezzék: ne legyen személyválogató, se ajándékot ne fogadjon el, az özvegyeket, árvákat és bajban levőket oltalmazza, a gonosztevőket, csalókat és erőszakosokat tartsa féken, sőt irtsa ki; mert nem hiába kapta Istentől a fegyvert (Róm. 13:4). Forgassa tehát Istennek ezt a kardját minden gonosztevő, pártütő, rabló vagy gyilkos, jogtipró, istenkáromló, hamisan esküvő és minden olyan ember ellen, akit Isten parancsa értelmében meg kell büntetni, vagy éppen meg is kell ölni.”
E szavakat minden mai református hiszi és vallja, hirdeti és képviseli a XXI. században is lévén, hogy az idézet forrása a Második Helvét Hitvallás.
„Kiirtás” „meg kell ölni” - kissé visszalapoztunk az egyháztörténelem kevéssé forgatott lapjaira, majd visszaérkeztünk a XXI. századi kálvinizmushoz, ahonnan visszacsengenek a szavak: „kiirtás”, „meg kell ölni”.

Kálvin-évek kapcsán most
egy új lehetőséget kapunk Istentől: visszatekinteni, s nem szemérmesen hallgatni az elkövetett embertelenségek miatt, hanem felismerni azt, hogy előre tekinteni annak van joga, aki a háta mögött mindent elrendezett.
Előre menni csak az tud, akit nem kötnek elkövetett és elrendezetlen bűnök. Sóvárogni a református megújulás iránt anélkül, hogy őszintén szembenéznénk múltunkkal, levonnánk őszintén a következtetéseket és bűnbánatot gyakorolnánk – elképzelhetetlen és képtelenség. Erőlködni és igyekezni lehet, ám meddő lesz minden igyekezet és erőlködés addig, míg eleget nem teszünk Isten elvárásának.
II. János Pál látogatásakor hallottuk protestáns részről markánsan képviselni az álláspontot: mi az, hogy katolikus testvéreink sosem kérnek elnézést a múlt bűneiért, nekünk okozott fájdalmaiért?
S vajon e megfogalmazás kívánkozó folytatását merjük-e kimondani mi is: reformátor eleink XXI.századi leszármazottai e tan képviselői és hozzá tanfegyelemmel ragaszkodók, azaz épp a sokat emlegetett tanfegyelem
révén mai jogutódai Kálvin, Zwingli és a többiek művének, hajlandóak vagyunk és készek arra, hogy kimondjuk: igen, meg kívánjuk követni azokat akiket egykor ennek a tanításnak a nevében kínoztak meg, égettek meg, öltek meg.
Vajon újabb évszázadokat várunk takargatva a testvéreink, atyánkfiai ellen elkövetett mészárlásokat, s várva az ébredést?
Vajon a visszatekintésünk emlékére leporoljuk a régi gyakorlatot, s ilyenkor mindenki kicsit „kálvinistább” lévén felöltjük a hitvallásukért (és némi emberi indulat miatt is) oly keményen ítélkező, halálos ítélet hirdető reformátori „habitust”?
Ki, hogyan szeretné ünnepelni a Kálvini örökséget? Azt mindenestől fogva szentnek és sérthetetlennek tartva újabb „Szervét-máglyákat” állítva, vagy önkritikus vizsgálódással megtéve azt a lépést, amivel adósai vagyunk évszázadok óta más protestáns felekezeteknek: bocsánatot kérve a múlt bűneiért, hogy üldözöttből üldözőkké váltunk, hatalom által elnyomottakból hatalmat kapva hatalmaskodókká...
Az évszázadok
kimondják persze a maguk ítéletét is. Az egykori reformátorok (bármely irányzatra gondoljunk) közti különbség mára békés távolságtartássá „nemesedett”. Ám mégis érdekes látványt nyújt a „kálvinista” református, amit a (mi szavainkkal élve) anabaptista Spurgeon könyveit olvassa áhítatosan, ki leszármazottja azoknak, akiket a mi „hitvalló eleink” fojtottak vízbe. Kihúzva magunkat emlékezünk meghatódottan mártírjainkra, míg szemérmesen hallgatunk azokról, akik eleink miatt lettek mártírokká.
Kálvin emlékévei vajon elhozzák-e nekünk a múlt elvarratlan szálainak elrendezését?
Vajon elhozzák-e azt az önvizsgálatot, hogy merünk szakítani azzal a reformátori magatartással, hogy a hitvallások tekintetében másként gondolkodókat sajátos protestáns inkvizíció elé idézzük? Kálvin emlékévei vajon elhozzák-e bensőnkben, annak felismerését: itt lenne az idő kezet nyújtani majd 500 év elteltével azoknak, akik felé akkor megkeményítettük a szívünket?
Átvizsgálhatjuk, felülbírálhatjuk akkori döntéseinket és
állásfoglalásunkat?

Kálvin-évek kapcsán kicsit minden református „kálvinistább”. Talán épp azért lenne kivételes lehetőség itt és most, a XXI. században máshogy, másként megfogalmazni, kit tartunk gonosztevőnek, s vajon helyén való-e a „meg kell ölni” - gondolkodás?
Hiszem, hogy a „keménységet”, a markáns karakánságot nem úgy kell már kifejeznünk, hogy középkori módon keménykedünk, kérlelhetetlenül előre hozunk ítéleteket, makacsul ragaszkodunk emberi gondolatokhoz, tápláljuk szívünkben az irigységet, a féltékenységet atyánkfiai felé, hiszem, hogy az igazán „karakán” ember nem attól lesz azzá, hogy egyszerre takargatja a múlt bűneit, s követi el mai formában azokat, hanem attól, hogy mer szembenézni az egykori áldozatokkal, meri megvallani, hogy Isten Országának ügyében Isten őket is hasznos eszközül használta fel minden korabeli mesterségesen gerjesztett félelem ellenére, meri megvallani és mer ezért egykori bírók nevében egykori áldozatok szemébe nézve egyenesen és mellébeszélés, eleink „
mosdatása” nélkül - bocsánatot kérni.
Ez mutatna jellemfejlődést, ez beszélne hitbeli növekedésről, ez adna lehetőséget arra, hogy egyenesen tudjunk tovább haladni előre Isten országának munkálásában azokkal vállat vállhoz vetve, akikkel egykor együtt kezdtük munkálni Isten újszövetségi népének ébredését!

Tags: 
Értékeld a cikket: 
No votes yet