Ezért intelek titeket, hogy egyetek, mert az is megmeneküléseteket szolgálja. Mert közületek senkinek sem esik le egyetlen hajszál sem a fejéről." E szavak után vette a kenyeret, hálát adott Istennek mindnyájuk szeme láttára, megtörte, és enni kezdett. (Ap.Csel 27.34-35)

Lukács teljes szakszerűséggel számol be a hajósok próbálkozásairól, ahogy a viharral próbálnak dacolni, s a hajósok is teljes szakszerűséggel teszik a dolgukat, ám félelmetes látni és tanulságos is, hogy minden próbálkozás és minden szakszerűség, minden emberi igyekezet kevés ahhoz, hogy a vihar felett győzelmet arathassanak. Az elemek teljesen kezelhetetlenekké válnak és ebben a helyzetben minden emberi ügyeskedés pontosság, tudomány semmit nem ér. Képtelenek a legtapasztaltabb hajósok is arra, hogy megmentsék a hajót. Ez a vihar nagyon szemléletesen mutatja be azt a lelkiállapotot, amikor az emberi dacolás Istennel, minden „jobban tudás” kudarcot vall. Hány és hány ember próbálkozik nap mint nap ilyen harcokkal, hányan és hányan küzdenek a világban ezekben a pillanatokban is ilyen viharokkal. Minden ilyen helyzet onnan indul, hogy azt hiszem, hogy ez megy nekem Isten nélkül is, hiszen eddig mindig ment. És aztán egyszer csak észreveszem, hogy már nem én irányítom a történéseket, hanem teljesen kiszolgáltatott lettem a történéseknek. Már az árak és a gazdasági helyzet diktálja mit tehetek és mit kell tennem, még dacolok, még nem térek Istenhez, hiszen úgy érzem, még van erőm magamnak is megoldani ezt a helyzetet, közben pedig az esélyeim a túlélésre nem egyre jobbak, hanem egyre rosszabbak lettek. Ez a vihar a világ emberének a hétköznapi embereknek a mindennapos harcait mutatja.

Aztán jön a jellegzetes emberi magatartás: kivonom magamat a felelősség alól, ahogy itt a hajósok tesznek, pontosabban akarnak tenni. Korábban ők voltak akik „jobban tudták” Pálnál a helyzetet, hogy mikor és merre kell menni, ők voltak a bátrak akik dacoltak Istennel szemben és kinevették szinte Pál figyelmeztetését, az isteni figyelmeztetésre lekicsinylően reagáltak, s most fordult a helyzet. De mekkorát fordult. A parancsnoknak Pál már hajózási kérdésekben is tekintély, s követi Pál tanácsát immár, nem mondja, hogy „te nem értesz hozzá”... Gyakran próbálják az emberek kivonni magukat a felelősség alól: az emberi utaknak ez szokott a vége lenni. Én jobban tudom, hogy kell beosztanom a pénzemet, nem bízom magamat Istenre. Aztán kiderül, hogy nem hogy megszűnt volna az anyagi nehézség, hanem egyre inkább mély és egyre nehezebb. S ilyenkor minden magyarázat megfelelőbbnek tűnik, mint odamenni Istenhez, vagy Isten emberéhez és azt mondani: ostoba voltam, hogy nem bíztam Istenben, az önfejűségemnek köszönhetem, hogy ide jutottam. Mennyivel gyakrabban halljuk azt, hogy „ha valóban szeretne Isten, nem engedné meg ezt a helyzetet”. Ám ekkor Pál valami hihetetlen dolgot cselekszik... „Úrvacsorát oszt a tengeren”

Emberi hitetlenségek, önfejűségek. Istennel való dacolás. Ugyanakkor szeretnénk megmenekülni, szeretnénk kijönni a nehéz helyzetekből. Akkor most mit csináljunk, hogyan csináljuk, akkor most változzam meg, és viselkedjek máshogy Isten felé? Nem könnyű feldolgozni ezt a kapitánynak, a római tisztnek, stb. Meg akarunk menekülni, tudjuk már, hogy nem volt jó döntés hogy a magunk feje után mentünk, tudjuk, hogy Pál Istene valóban Isten, mert Pál lett már kimondva kimondatlanul a hajón utazók megmentéséért legtöbbet tevő ember, Isten olyan bölcsességet adott neki, hogy eddig egyedül ebben a harcban ő az aki nem szerepelt le, hanem épp ellenkezőleg: igazolta Isten, de akkor most hogyan jöjjek ki ebből a helyzetből. Érezted már ezt? Tudtad, hogy hibáztál, tudtad, hogy már csak Isten menthet meg, s Pál is tudja, hogy ez a dilemmájuk, hát akkor nézzük, hogy rendezi. Mitől változna meg most minden? Attól, hogy beismerjük, hogy ostobák voltunk? Nem. Attól, hogy elhisszük, hogy Pál igazat mondott? Nem. Pál veszi a kenyeret, arra hivatkozva, hogy már mióta nem ettek, (mégsem hivatkozhatott arra, hogy most úrvacsorát mutat be, de gyakorlatilag azt csinálja) s 276 ember nevében bemutatja az Úrvacsora sákramentumát. A bűnbánat és az Isten megbocsájtásának drága aktusát. De vajon mikor érett erre a helyzet? Vajon miért nem tette meg hamarabb? Mert csak most jutottak el odáig, hogy elvágunk minden mentőcsónak kötelet, már végképp nem akarunk magunkban bízni, hanem Engedjünk Pálnak, tegyen amit akar Ő és az Isten. S ekkor jön a kenyér felemelése, az Isten gondoskodásának szimbólumának a felemelése, a hálaadás és a megtörés, ahogy Jézus teste megtöretett érettük, miattuk, helyettük... És amikor megvirrad, már ott a szárazföld.

Gyakran a nehéz helyzetekben a megmenekülés közelebb van mint gondolnád. Addig azonban hiába várnád az Isten kegyelmét, gondoskodását, amíg nem vágod el az utolsó mentőcsónak kötelét. Hiába várnád az áldást, a gondoskodást a szabadulást Istentől, amíg te magad ki nem tudod mondani, fejezni Isten felé, hogy van mit mondanom bánbánattal feléd, Istenem. Van mit letennem az elmúlt nehéz időszak „hozadékából” a lábaid elé Krisztusom, van miért bocsánatodat kérnem Isten Báránya, Aki megtanítottál rá, hogy ha eloldom a mentőcsónakokat, ha befejezem az emberi erölködésemet, feltekintek a megtört kenyérben az értem felemeltetett és megtört drága Testedre, amely miattam és helyettem is megtörettetett - új esélyt kaphat az életem. Ezt mutatja meg Pál csodálatosan, szeretettel, méltósággal, miközben tombol a vihar, s elcsigázott emberek kapaszkodnak a kezükkel a hajó vihar tépte roncsaiba s kapaszkodnak a szemükkel a megtört kenyérbe... nekik töretett meg az a kenyér. S érzik, innentől most már valami egészen már „törvényszerűségek” alapján fognak történni a dolgok. S ha az éhség miatt is, ha a kimerültség miatt is, ha a fájdalmas csalódások miatt is, de mohón vetették rá magukat arra a kenyérre, s vettek részt ebben a különös „úrvacsorában” a tengeren, ha bor nélkül is de immár nem a dacolással, hanem a megengedéssel. Azzal a megengedéssel, elengedéssel, ahogy a horgonyt is elengedik. Legyen, akkor történjen velünk innen amit az Isten akar... s néhány órán belül már mindenki kint volt a parton.


P.Sz.B.