"Uram, te mosod meg az én lábamat?" (Jn.13.8)

Amikor Jézus a tanítványai lábához hajol, s megmossa azokat, eleinte fel sem figyeltem rá, miylen körülmények között tette. Először, ismerve a történet, az Evangélium folytatását, úgy gondolnánk, hogy lelkében megrendülve tette, hiszen közel volt már az Ő órája. Azonban János evangélista félreérthetetlenül közli Jézus lelkiállapotát ott és akkor: "Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát" Akkor, amikor ezt tette Jézus, mindezt nem megtörve tette, nem összetörten, hanem úgy, hogy tudatosult és emgeősítést kapott Benne az, hogy az Atya mindent a kezébe adott... s erre Ő, Jézus, gondol egyet és lábat most a tanítványoknak. Gyakran, amikor elesettnek érzem magam, amikor Isten kemény próbájában járok, amikor komoly nehézségben vagyok, Isten tanít mindig az alázatra is. Tanít elengedni, bocsánatot kérni, összetörettetésben az ember nem nagyon húzza ki a gerincét, könnyebben hajol le a nálánál is elesettebbhez. Ám Jézus, jóllehet tudta, hogy nehéz feladat van még előtte, épp megerősödött a Fiúként az Atával való kapcsolatban, erejében, hatalmában, s képes volt ezt tenni mégis. Eszembe jut, amikor nehézségben vagyok. Könnyen ígérek. Könnyen fogadok meg dolgokat. Amikor könnyű vagy legalábbis könnyebb napokat élek, ahogy az ének is mondja "sok szép ígéretem, hányszor megtagadtam" - azaz elmúlik a beszorítottság, elmúlik ghyakran a motiváció is. Fontos látni Jézus Keresztre készülésében ezt a pillanatot. Nem sarokba szorított, beszorított állapot volt Neki, hanem épp ellenkezőleg: az Atya mindent a kezébe adott - s Ő mégis tartotta a szavát, tartotta a küldetését, nem felemelte a fejét, hanem amit vállalt, azt abban a pillanatban sem feledte amikor az Atyával való egysége, Istensége épp átjárta Őt. Így hajol hát le Péterhez, hozzám és Hozzád.

Péternek ez a kérdése olyan ártatlan. Már-már olyan szent is. Sűrű pislogások, megdöbbenés, nem is érti, "Jézus, Teeeee? Az én lábamat?" Ó, milyen meglepő valóban. De miért meglepő? Mert Péter jól tudja: ennek pontosan fordítva kellett volna már sokszor megtörténnie. Csak épp nem történt, különben fel lenne jegyezve. Igen, életünk egy-egy pillanatában rácsodálkozunk Isten Fia alázatára. Rácsodálkozunk arra a feltétlen szeretetre, hogy még akkor sem felejt, ha mi megfeledkezünk Róla. Az Ő hűségére, Aki akkor is hűséges, amikor mi hűtlenek vagyunk. Amire rácsodálkozol Jézusnál... - talán pont azzal vagy Neki adósa. Akárcsak itt, Péter... ekkor ismeri fel, amit már rég neki kellett volna Jézus felé tennie. S persze rögtön magyarázkodik is: ezt azért mégsem engedhetem... Rácsodálkozol Jézus odaszántságára? Igen. talán ez hiányzik. Rácsodálkozol Jézus szeretetére, ahogy lehajol a legelesettebbhez is? Igen, talán valaki felé ott van benned a tartás, hogy ezt nem bocsátom meg neki. Rácsodálkozol arra, milyen szelíd volt Jézus? Arra, mennyire szenvedélyesen szerette az Atyát, mennire ragaszkodott ahhoz, amit az Atyától küldetésként átvett, mennyire önzetlen volt? Mennyire odaszánt volt? Nos, igen. Ilyenkor ráébredünk arra, "mennyire hiányzik is ez belőlem..."

Jézus válasza a lábmosást elutasítani akaró Péter felé is fontos: "Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám." Éveken át gyermekkoromban, fiatal koromban, ifjú koromban keleti vallásokkal foglalkoztam, azok gondolkodási rendszerét, filozófiáját tanulmányoztam, sőt, Isten csodálatos közbelépése kellett ahhoz, (egyfajta damaszkusz felé vezető út és egyfajta lóról leesés), hogy buddhista nem lettem. Amit minden vallás megtanított, a kontroll. A magam elhelyezése az "univerzumban". Azok a gyakorlatok, ászanák és mudrák, azok a módszerek és technikák, amelyekkel lelki stabilitást, a szellemi világ felé kinyílást, a szellemi magasabb szintre lépést elérhetem, hogy ezáltal közeledhessek a mindenséghez, az univerzumhoz, az ős-istenhez, az élet végcéljához azaz ebben az istenségben való egyesüléshez, feloldódáshoz. Nem egyszerű feladat bizony. embert próbáló feladat. Kevesen juthatnak el odáig - tanították, hittem, gondoltam. Aztán megismertem Jézust. S megrázó erővel hatott rám az Isten, Akihez nem nekem kell tekernem, pedáloznom, odaküzdenem magam és ha eléggé beleadok apait-anyait akkor még némi esélyem is lesz rá, hogy egy szinttel feljebb lépjek az istenség felé való közeledésben, hanem ezzel szemben Isten MAGA közeledik felém. Lehajol hozzám és meg akar mosni. Megtisztítani. Nem várja el, hogy emberi erőmből emberi energiáimat végsőkig facsarva, mindenről lemondva 100%-osan kepesszek hozzá, hanem jön, körülköti magát és "na tarsd a lábad, gyermekem". Az az Isten aki elvárja, hogy az ember maga küzdje fel magát hozzá (s akihez így fel lehet emberi erővel küzdeni magunkat) nem isten. Az Isten Az, Akihez én emberi erőmmel nem érhetek fel, de Ő olyannyira szeret, hogy lejön és lehajol, lábat mos nekem és megy a keresztre, hogy legyőzze a halált és visszajöjjön értem és átvigyen az Ő Örök Dicsöségébe. Ő az Isten. Nekem ilyen Istenem van! Az Egyetlen. Olyan csodálatos kegyelem, hogy Ő nem a kiválasztottak, a tökéletesek, a hit magas fokán járóknak adja meg a lehetőséget, hogy személyesen megismerjék a szeretetét - hanem olyanoknak is mint Péter aki nemsokára megtagadja őt, sőt Júdás lábát is megmosta.

Ám amikor megérint, mint itt Pétert, a "de hiszen ezt nekem kellett volna megtennem Felé" - érzése, nem kell feltétlen hagynunk ezt feledésbe merülni. Jó ez az érzés mert figyelmeztet mivel tartozunk Neki ezért a szeretetért, s ha az Ő lábát itt e földön nem is tudom megmosni, meg tudom mosni valakiét, aki talán majd épp úgy meglepődik rajta, mint én azon a szereteten amit az Úrtól kaptam.


P.Sz.B.